Fhin-erdő

A Fhin-erdő. Az utolsó állomás végre, hogy az Uralkodó-hegyekbe jussak. Mivel nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy milyen irányból is érkeztem, ezért inkább egyedül, kerülve a karavánokat és falvakat a kihaltabb helyeket kerestem.
Egy rongy van átkötve a fél vállamon és a felsőtestemen. Laza védelem, de megfelel.
Úgy haladok, ahogy arra kiképeztek. Az mellett, hogy kerülöm mások társaságát és figyelmét a lopakodás is eléggé fárasztó. Lassan haladok, de nem kell sietnem túlságosan.
Leszállt az este. Ideje nyugovóra térnem. Tüzet nem rakhatok, mert azzal magamra vonom a figyelmet, így csak összekuporodom és próbálok nem megfagyni.

3 napja nem ettem és nem ittam semmit. A hideg már lassan törzsvendéggé vált a testemben. Lassan haladtam előre. Az idegen szagokkal nem törődve. Egyetlen célom volt: Az apám nyomára bukkani. Már minden egyes helyet átkutattam csak a sötétebbeket nem. Viszont a sikoly-Pusztához csak ez az út vezetett. De mihez is? Étlen, szomjan, hidegben. Már magam sem tudom mióta mentem. Egyszer csak úgy éreztem már nem én irányítom a testemet az előre haladásban. Hanem a hideg. Ezt nem hagyhattam tétlenül. Hanem inkább össze estem. Vártam a halálra. Egyetlen gondolat vigasztalt: Én legalább megpróbáltam.

Leszállt az éj. A sötétben inkább beljebb merészkedtem ugyanis az erdő széle nem volt valami bizalomgerjesztő hely. Bár még itt se jártam az erdő nem tűnt veszélyesnek. Így kerestem egy kis odút ahol aludhatok. De még nem feküdtem le, annyira nem bíztam magam az erdőre

A közelben hangos léptekre lettem figyelmes. Bárki is jött felém, nem törődött a lebukás veszélyével. Lassal felkeltem, s eddig melegen tartott oldalamat végigkaristolta a hideg, éjszakai szellő. Bundámat egy kicsit felborzoltam, és félárnyékká váltam. Aztán hallottam a puffanást. Az a valaki vagy elesett, vagy valami néma lény megtámadta. Utóbbi nem valószínű, ugyanis ez után zihálást hallottam.
Beleszimatoltam a levegőbe, és farkas szagát éreztem. De nem akármilyen farkasét. Ez olyan más volt...a megszokott esszencia mellé valami szokatlan párosult. Valami negatív. De ezt már nem is az orrommal érzékeltem, hanem az ösztönömmel.
Közelebb settenkedtem a földön fekvőhöz, de még nem álltam fölé. Egy bokor mögül lestem, hogy vajon fel tud-e kelni. Eléggé gyengének nézett ki. Arckifejezése teljes beletörődést mutatott siralmas helyzetébe. Éppen ki akartam eszelni, hogy mi tévő legyek, mikor egy másik személy lépteire lettem figyelmes. Még jobban a földhöz lapultam, és hallgatóztam. Vártam egy megfelelő pillanatra.

Ha már utolsó perceimet élem ezen a világon miért ne jegyezzem meg hogy milyen volt a környezetem mikor eltávoztam? Kezdtem megismerni az erdő illatát, barátkoztam a talajjal, a föld alatt lévő apró bogarakkal, élőlényekkel. De..várjunk csak. Nem vagyok egyedül. Az illető, aki felkeltette érdeklődésemet közeledett. Jól álcázta magát. De egy olyan tapasztalt elme mint az enyém nem hagyhatta figyelmen kívül a tartózkodási helyét az illetőnek. Az arcom továbbra is mozdulatlan és nyugodt maradt. Az illető jól álcázta magát. De ha én az életemet köszönhetem, a jó szemlélődésnek, akármennyire is igyekezet, lebuktatta az magát az illető test szaga. Meglehetősen erősen éreztem. Egy apró kis pihe esett a szemhéjamra. Hó. Elkezdett szállingózni a hó. Egy apró pihe a szemhéjamra esett. Az izmaimat elernyesztettem nehogy észre vegye az illető hogy egy hangyányit megváltozott a testálásom. Figyeltem őt. Ha nem is néztem de figyeltem rá. Nem tudom mióta feküdtem ott, és hogy mióta esett a hó. De egyik pillanatban még nyugodt a légzése, a másikban pedig riadtabb. Észre vett valamit. Én is elkezdtem figyelni. Egy másik illető is közelebb merészkedett mint illet volna. Mindketten rá figyeltünk.

Észrevettek. Nem lett volna értelme elrohanni. Egy fekete oroszlán... És egy külonös farkas: volt benne valami más is... Nem tűntek se barátoknak, se ellenségeknek. De látszott a farkason hogy van vele valami. Így hát megtettem feléjük pár lépést...

Lopakodás közben mindenre figyeltem, csak a széljárásra nem. Amatőr... Csak akkor vettem észre magam, mikor hátulról kezdett el fújni a földön fekvő farkas felé. Gyorsan, mint az árnyék átsuhantam egy szemközti fatörzs mögé. De valószínű, hogy már észrevett. A második idegen ekkor vehetett észre, mikor helyet változtattam. Nem értem hogyan, hiszen mindenre figyeltem.
Tudtam, ha a második közelebb ér meg kell támadnom. Nem kockáztathatok. Fogalmam sincs ki lehet, még a végén bajt hoz rám.
A világos bundájú még mindig a földön feküdt, nem mozdult. Gyanús volt nekem. Továbbra is úgy lesz a legjobb, hogy nem megyek túl közel hozzá.

A harmadik célszemély közelebb jött. Fogalmam sem volt miért. Hiszen manapság már senkinek sem fontos hogy, hogy van e a másik. Hiszen mindenki magával törődik. Viszont.....a kevésbé amatőrebb test szagú idegen helyzetet változtatott. Biztos észre vette, hogy észrevettem őt a szél mozgásából. Elmosolyodtam. Miközben jár az agyam a megoldásokon nem tudok meghalni. Miért nem hagynak békén? Miért nem mennek a saját dolgukra? Hiszen én nem akarok most senkit se bántani. Figyelmeztetnem kell Őket. Elkezdtem Morogni. A morgásból pedig felszabadult egy mondat foszlány amit csak suttogásnak lehetett hallani.:
- Meneküljetek...túl veszélyes....itt lennetek...- elhaló hangom szánalmasnak hallatszott.
Még én is alig hallottam, de legalább vigasztaltam magam ismét hogy megpróbáltam nem ártani nekik. Nem tudják mibe keveredtek.

Na ez jó lesz.-gondoltam. Az oroszlán elhúzódott. Nem akartam közelebb menni hozzá: nem tudtam mennyire erős. Ha erősebb akár meg is ölhet. Meg elég nagy volt szóval úgy döntöttem őt békén hagyom. De a farkason nagyon szerettem volna segíteni. Nincs annál rosszabb ha sorsodra hagynak. Így morgása ellenében is odamentem.
-Jól vagy? -Kérdeztem halkan, szűkszavúan.

Én továbbra is lapultam a fa oltalmazó árnyékában. Hallottam, amint a világos motyog valamit, de nem értettem, mi lehetett az. A második egyén közelebb érkezett és ekkor éreztem a szagán, hogy ő is farkas. Megszólította a földön fekvőt, de nem idegeskedett, nem sürgölődött. Nem is tudom, mit keresett itt egyáltalán, ilyenkor.
De ismét a dolgomra kellett, hogy koncentráljak. Az utam az Uralkodó-hegységbe vezetett. Ha megakadályoznak ebben, meg kell, hogy öljem őket.
Így, mivel láttam, hogy nincs már rám szükség ebben a helyzetben, elkezdtem távolabb hátrálni.

Én megpróbáltam őket figyelmeztetni. Hirtelen megcsapta az orromat a másik illető szaga. Egy farkas. Óvatosan, felém közeledett. Hallottam mancsa lapos puffanásait a földön. Nem értette meg. Bajt hozok rá. Nem teheti meg...
-Jól vagy? -Kérdezte halkan, és szűkszavúan.
Persze. Ennyire nem látszik? Hiszen majd ki csattanok az egészségtől.
Nem feleltem. A légzésem szaporábbá vált. Fogalmam sem volt hogy mitől, de elkezdtem dühös lenni. Dühös voltam hogy nem ment arrébb. Dühös voltam hogy, bántanom kell. Hirtelen mintha egy másik lélek költözött volna bele a testembe. Még futólag éreztem hogy a másik test szagú idegen távolodik, de már ködös volt minden. Éreztem hogy a csontjaim elkezdenem eldeformálódni. Éreztem ahogy görnyedten felállok, és a szememet elhomályosítja a vak gyűlölet. Nem értették meg. Nem tehetek róla. Meg akarom őket ölni. Egytől egyig. Hirtelen nagyobbnak éreztem magam és fürgébbnek. Az életerőm mintha vissza tért volna a testembe. A szemeim élesebbek lettek. Tehát a szemszínem is átváltozott. Vörösbe ha nem tévedek. Átváltoztam. Nem tudtam megakadályozni hogy ne ártsak nekik. Nem csak nagyobbnak éreztem magam, de meg is nőttem. Kétszerese voltam valódi mivoltomnak. Dühösen a farkas arcába lihegtem. És láttam a másik idegent is a fák tövében. Egy oroszlán. Rá vetettem magam. Először az erősebbikkel végzek.

Döbbenten álltam. -MI A ...?- kiáltottam fel. Ahogy a farkas átváltozott... Megijedtem. Nem tudtam mitévő legyek. Ha odamegyek legalább a farkas megöl. De ha nem... Csak nem hagyhatom magára az oroszlánt. De ha ő győz és a farkas veszt. Bár ezt pillanatnyilag el nem tudtam volna képzelni. Így hát odarohantam, hátha tudok segíteni. Vagy öngyilkos lenni.

Mikor éppen hátráltam éreztem, hogy valami nincs rendben. Megint odapillantottam a földön fekvő farkasra és láttam, amint kezd átváltozni. Már elsőre éreztem, hogy valami nincs rendben nála, és most sejtésem beigazolódott. Vagy egy mágus vagy valami szellem hibrid, még nem voltam benne biztos. Nem is volt időm gondolkodni rajta, mert mihelyst jobban lett, rám rontott.
Gyorsan arrébb ugrottam, éppen hogy nem tudott belém kapni. Fürge volt, és erős. Vicsorgott és vörös szemeit villogtatta rám.
Per pillanat nem nagyon voltak megfelelő eszközeim egy ilyen támadás elhárítására, így az összes tudásomat be kellett vetnem.
Az ég már egészen kitisztult és én egy holdfényes tisztásra futottam, hogy jól lásson. Ott vetettem be velem született képességemet, árnyékká váltam a holdfényben. Mivel a fényben nem lehet árnyékká válni (ezt jól tudtam én is) ezért ez a kép fogadta őt: nem lettem láthatatlan, hanem fekete füst borította testem, csak a világos csík rajzolódott ki a hasamon a felleg alól. Szemem vörösen izzott. Morogtam, vicsorogtam, így próbáltam elijeszteni. Nem tudtam még mire képes, így ha az elijesztés nem jön össze, akkor legalább megtudhatom. Majd kiderül az is, hogy a tapasztalattal élve távozhatom-e.

Szinte levegőt se vettem miközben az oroszlán felé szaladtam. Túl nagy lendülettel érkeztem ezért nagyon ügyesen, és felkészülten kikerülte kiszámítható támadásomat. Nem rossz. Egy nyitott rétre csalt. Bele mentem a játékba. Éreztem hogy a hátsó lábaim kezdenek elgyengülni. A fenébe. Kezdek lenyugodni. Egy villanás. Ennyi történt a sötét színű oroszlán testét fekete füst szerű anyag borította. Morgott és vicsorgott. Mivel éreztem hogy a szellem a belsőmben kezd lenyugodni nem támadtam. Gyengén nem szállhatok harcba egy tapasztalt és idősebb oroszlánnal. Megtorpantam. A testem ismét elgyengült. A szellemi részem elváltozott. Fokozatosan változtam vissza a farkas formámba. Az agyam átvette az irányítást a testem fölött. Hátráltam, már amennyire tudtam. Megbotlottam egy kőben és fenékre huppantam. Szánalmas voltam. A szemem vissza nyerte eredeti alakját, testem karcsúbbá változott, és nőiesebb lett. A farkam is elkezdett dúsabb lenni. Fogaim, és körmeim vissza húzódtak és már nem keltettem olyan furcsa látványt. Újra normális farkas lettem. Nem szólalt meg, nem is támadott. Csöndben méregetett a szemével. Nem tudtam mit nézett annyira rajtam, hiszen szánalom volt még csak rám nézni is.
- Menjetek már hát nem értitek hogy veszélyes vagyok..?
Eldőltem a hóban. Még utoljára a torkomból felszabadult egy nyüszítésre hasonló hang.
Még hallottam hogy valaki gyorsan közeledik a tett helyszínére. de már nem érdekelt ki. A szemeim előtt elsötétült a világ.

Odaértem. De ledöbbenve láttam hogy a farkas a földön feküdt. Az oroszlán megölte volna? Nem mert az oroszlán is melepetten állt. Tehetetlenek voltunk. Elindultam a farkast kerülve az oroszlán felé.

Megkönnyebbülten láttam, hogy ellenfél jelöltem visszaváltozik, és kissé ügyetlenül esik össze. Még mindig vicsorogtam, harci pózban álltam, és nem mozdultam felé, hátha csak trükk. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem kel fel, abbahagytam a morgást.
Jobb lenne megölni, gondoltam magamban. Hiszen még magának sem ura.
A másik farkas óvatosan megkerülte a fehéret és felém közeledett. Hirtelen felé toppantottam egy nagy morranás kíséretében, hogy átgondolja még egyszer szándékait. Végül csak végignéztem a kettőn és úgy határoztam, hogy itt már semmi nem vár rám, csak a késés.
Megint átváltoztam és beleolvadtam az erdő sűrű árnyaiba, hogy végre egy olyan vackot találjak, ahol nem talál rám senki és biztonságban alhatok...még ha csak pár órácskát is.

Sötét.
Ez az egy gondolat foszlány volt a szemeim előtt. De hát miért van sötét? Hova tűnt mindenki? Hol az előbbi két idegen? Vagy ők tűntek el vagy én. Vagy mindenki? Nem tudtam biztosan eldönteni. Egy pillanatra mintha meleg lett volna. Vagy igen, vagy meghaltam. Kiskoromban hallottam anyámtól hogy a halál nem rossz. Inkább békés, és meleg. A melegség egyre jobban erősödött. Kissé zavaró volt ez a hő, főleg ha bundája van az embernek. Kipattant a szemem. Az éhséget már nem is éreztem annyira a gyomromban. Inkább egyetlen érzés szorította össze a szívemet: Üresség.
Éreztem az előbbi farkas szagát. Erősebb lett. Viszont az oroszlánét már egyáltalán nem. Eltűnt. Talán megöltem? Nem. Hiszen láttam hogy eltávolodott. Vagy azt is csak képzeltem volna? Ha viszont elment, hát jót tett magával. Viszont zavaró volt hogy a farkas nem ment el. Ismét bajt akar...??

Az oroszlán elment, miután tudtomra adta, hogy nem szándékoz velem kapcsolatot létesíteni. Igazából elég magának valónak tűnt. Hát jó én is az vagyok, de olyan jó lett volna már valakivel beszélni... Viszont ott volt a farkas, aki valami "keverék" lehetett: nem akartam odamenni hozzá. Ha megint átváltozik segítséget senkitől sem várhatok... bár eddig sem várhattam. Viszont bármennyire is ellenére voltam a dolognak a farkaslányt nem hagyhattam ott egyedül. Így elindultam hátha találok neki valami ehetőt. No meg persze magamnak is. De ha találok valamit...ha odamegyek...nem fog újra átváltozni?!

Mikor már elég messze értem a csetepaté helyszínétől visszaváltoztam. A fekete füst nem mélyítette tovább azt a sötétséget, ami így is nagy volt körülöttem, mivel a Holdat ismét egy nagy és goromba felhő takarta el. Lassan kullogtam és füleltem, nem-e követnek. Néha megálltam és a levegőbe szippantottam, de eddig semmi. Még mindig éberen, de azért megkönnyebbülve néztem szét.
Itt végre jó lesz. Néztem egy alacsonyan elágazó fára. A fa nem volt túl magas, de lombjai egészen lentről kezdtek elágazni. Ha befekszem alá talán még a hideg és karcos levegőtől is megóv.
A hó ismét szállingózni kezdett.
Ha felkel a Nap, akkor végre továbbmehetek a kikötőbe és folytathatom küldetésemet.

Aggódva néztem körbe. Senki.A levegőben még éreztem a farkas szagát de nagyon úgy tűnt hogy tovább állt az oroszlánnal egyetemben. Jól tették. Az éhséget továbbra sem éreztem, de gyanítottam hogy még fogom. Éjszaka volt. A hó esés javarészt elállt. Jobb is. Úgy gondoltam hogy valahonnan tüzet kéne csinálni. Vagy legalábbis nem ártana. Felálltam. Kissé megtántorodtam, de azért elkezdtem gyűjteni a fát. A fene egye meg. Hogy a bűnbe gyújtsam meg......

Mentem, még mindig valami ehetőt kerestem. Igyekeztem a közelben maradni, de úgy tűnt ez nehéz lesz. Így hát bementem az erdőbe. Így hogy a hó szállingózott, nem is volt rossz. Világéletemben szerettem a havat. Kicsit körülnéztem. Egy pillanatra elmosolyodtam. Néha azt is kell... Halkan lépkedtem tovább, a néma csöndben, néha belestem egy-egy bokor alá valami ehető reményében. Mígnem egyszer egy nyúlüregre bukkantam. Beleszimatoltam. -Itt laknak is!-mondtam magamnak. És elkezdtem ásni. A föld nagyon kemény volt de nem érdekelt. Éhes voltam. Kapartam ahogy tudtam. És hopp egy fehér kisnyúl ugrott ki az üregből. Rögtön rávetettem magam, végeztem vele. Majd visszamentem az odúhoz. Kisnyúl nem jár egyedül. Így addig kapartam míg két kölyök ki nem jött még. Ők is a vacsora részei lesznek. Mikor a 3. kisnyúl után fordultam vissza az üreghez, láttam ahogy még egy fehér bundás pici meg az anyanyúl rohan el. Már nem akartam utánnuk menni, nehogy az eddig megszerzett ételt ellopja valami tolvaj lélek. Így fogtam a nyulakat és visszafutottam velük az erdő szélére. De a farkaslány már nem volt ott. A nyomai még épphogy látszódtak szóval elkezdtem azokat követni. Mikor a nyomok egyre frissebbek lettek, és elég közel éreztem magamat a farkashoz, hátha megérzi a nyulak illatát. Letettem 2 tapsifülest és a maradék egyel visszamentem az erdő szélére, az egyre sötétülő eget csodálni egy kis hús társaságában.

Másnap reggel már jobb idő volt, de azért még mindig fújdogált a szél. Szerencsére a bundám, amennyit tudott, melegített és védett a hidegtől. Kikúsztam a fa alól és nagyot nyújtóztam. Nem szeretem az éjszakákat. Nem szeretek aludni. Sokakat láttam már, akik mélyen alszanak éjjel, álmodnak és reggel jókedvűen kelnek fel. Én sosem álmodom, félig mindig a környezetemet figyelem. Számomra az alvás nem kikapcsolódás, csak a test szükségletének kielégítése.
Kora reggel volt, a Nap még alig színezte narancsra az ég alját. Harmat borította a fűszálakat. Ideje tovább indulnom.
Elég éhes voltam, de könnyen le tudtam küzdeni az érzést. Csak akarat kérdése. De ha könnyű falatra lelek, azt azért nem hagyom ott. Hosszú út áll még előttem és ráadásul hajóznom is kell. Ki nem állhatom a vizet. Főleg ha nem látom a túlpartot. Grr...
Hosszú, többnapos túra után elértem a Kanyargós-öböl partját. Gyönyörű ez a hely. Olyan nyugodt, a hullámok ráérősen nyaldossák a homokot. Viszont a kikötő északabbra van, de már nincs is olyan messze. Hamar odaérek.

Viszketett az orrom. A nyavalya esne bele ebbe a fránya orrba. Folyton viszket. Ismerős az az érzés, amikor valami intenzíven piszkálja az egyik testrészedet de nem tudod megvakarni? Elég frusztráló érzés. Határozottan prüszköltem egyet. Az a cucc nem akart eltávolodni tőlem. Nyafkás hangulatomban voltam. Kinyitottam a szemem, és nyújtóztam egyet kettőt. Kiropogtattam az ujjperceimet a farkamata levegőbe emeltem és suhintottam egyet. Léptem pár lépést hogy szemügyre vegyem mi volt az a valami ami felidegelt. Egy nyúl bajusz. Most komolyan. Egy nyúl bajusz........ rendben. Semmi gond. Csak egy nyúl bajusz. A biztonság kedvéért rámorogtam. Persze elég rekedt morgás volt.
Nem csak egy nyúl volt ott, hanem kettő is. Elpusztulva. Mintha csak nekem rakták volna oda. Kedves....Talán nem az az idegesítően kedves farkas gyerek? Egyem a járóművét... Persze általában, nem szoktam nyersen megenni, de befaltam két harapásra. Beletöröltem a hóba a pofámat. Azért mégse nézzek úgy ki mint a kuvasz segge..elvégre hibrid vagyok. Körbe néztem egy szájnyalással egyetemben. A farkas tőlem úgy 5 méterre feküdt. Mit csinál még mindig itt?

Hallottam ahogy a farkas fölkelt. Odafordultam. Nem tűnt egy fenevadnak de azért még nem szóltam hozzá...