Othin előtörténete

Karakter neve: Othin
Életkor: 19 éves
Neme: nőstény
Faj: Hibrid
Csoport: NJK (azok akik nem valódi szereplők, őket az admin irányítja)

Kinézet: Szőre közepesen hosszú, szarvasra emlékeztető színezettel. Teste karcsú, hajlékony. Fején, hátán agancsok, felegyenesedve jár. Szeme kissé foszforeszkál, nincs pupillája. Hosszú nyaka, lába és farka van.

Jellem: Félén és bujkál. Nem szereti az idegeneket, ha találkozik velük rájuk támad, tehát elég vad. Gyors és a mocsár remekül elrejti, így igen erős ellenfélnek bizonyul. Kedvenc csemegéje a mocsári kecskebéka. A helyi szörnyekkel sem jön ki jól, mondjuk annyira nem, hogy egymásra vadásznak.

Előtörténet: A sors nagyon elbánt vele, hiszen le sem bírná tagadni származását. Anyja szarvas, apja pedig sárkány volt. Egyiküket sem ismerte, szerelemgyermek volt. Anyja a mocsárba ment elleni, mert félt, hogy valaki is rájön titkára, de a szülésbe belehalt. A kis Othinra egy mocsárbéli sárkány talált rá és magához vette. Kitanította a legfontosabb tudnivalókra, hogy hogyan is maradhat életben ezen a zord helyen, majd útjára bocsájtotta. Othin kezdetben nehezen boldogult, félt és hiányzott neki nevelőanyja. Ez viszont arra sarkalta, hogy ő se kötődhet senkihez, ezért undokká és zárkózottá vált, mint a többi lápbeli szörny. Keveset, mondhatni nem is beszél, hiszen nincs is kivel. A mocsárból kimenni még sose mert, oroszlánokról, medvékről is csak a sárkánytól hallott, látni soha nem látott egyet sem. Egyszer látott egy baglyot, aki átrepülőben volt, de valószínű ő sem tudta, miért éppen erre jött. Othint lenyűgözte a a kecses és tiszta lény.
Ő magát még sohasem látta, hisz a mocsár vize zavaros és koszos volt, de volt egy olyan érzése, hogy jobb is ez így neki. Othin is mindig mocskos volt a sártól és bűzös a poshadt víztől.
Néha kiül a kedvenc sziklájához a mocsárban és elgondolkodik nyomorúságos életén és azon, miért is van egyedül, miért nem szereti senki, de ezek a gondolatok hamar elillannak a fejéből. Ő nem is ismert más életet, ide született ez az otthona. Csak onnan tudja, hogy lehetne ez másképp is, hogy a sárkány elárulta neki.
Ez volt tizennyolc évig. De történt egyszer, mikor már betöltötte tizenkilencedik életévét, hogy két kalandort vett észre a mocsárban. Fogalma sem volt mik lehetnek, nem látott még hozzájuk hasonlót itt. Az egyik hatalmas volt, tömzsi és festések borították barna bundáját. Nagy feje és kis fülei voltak, mellette egy kisebb, sörényes valami lépkedett. Kecsesebb volt barátjánál. Othin az egyik szikla mögött lapult és alaposan szemügyre vette őket.
-Te figyelj már, szerintem itt nincs semmiféle kristály. Pontosan három napja járjuk ezt az átkozott helyet, azóta majdnem kinyírt egy ostoba víziló is, de még mindig semmi! Szerintem elnézted te azt a térképet, vagy amikor hallottad a legendát biztos megint részeg voltál.
*Szólt felháborodva a sörényes alak.*
-Hallgass, felvered az egész mocsarat! Képzeld a legenda igaz és kész. Mellesleg nem volt muszáj eljönnöd.
*Válaszolta a hatalmas fickó mély, dörmögő hangon.*
Othin lassan elősunnyogott a szikla mögül és mögéjük lopózott. Értette a nyelvüket szerencsére, de ő maga már évek óta nem beszélt így most is nehezére esett volna megszólalnia. Így inkább bőgött egyet. A két idegen összerezzent, majd lassan fordultak hátra.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
*Jött a nagy ijedség, holott Othin nem akarta őket megijeszteni. Azok meg fejvesztve szaladtak ki merre látott. A hibrid mulatságosnak tartotta ezeket az idegeneket és a kisebbik után vánszorgott. Nem tudta miért, most valahogyan elfogta a kíváncsiság. Érdekelni kezdte a kinti világ. Utol is érte kiszemeltjét, de a beszéd még mindig nehezére esett. A sörényes lény harciasan állt vele szemben és morgott. Othin először bőgött, majd sikerült pár szó kiejtenie a száján.
-Üdv...üdv s-sörény-sörényes!
-Mi vagy te?
*Kerekedett ki a szeme az oroszlánnak és egy pillanatra nem vicsorított.*
-A-a ne-nevem Othin!
*Othin rettenetesen büszke volt magára, hogy ennyi év után sikerül így beszélnie.*
-És mit akarsz tőlem, szörny?
-N-nem va-vagyok szörny!
*Ezt a megjegyzést Othin mély sárkánymorgással fűszerezte. Nem tartotta magát agyatlan szörnynek, hisz az intelligens fajok leszármazottja.*
-Jó-jó, természetesen nem vagy szörny, félreértettük egymást...
*Szabatkozott az oroszlán.*
-Me-mesélj a kinti világról!
*Ezt a mondatot oly nagy izgatottsággal és oly szépen mondta ki, hogy olyan büszke lett magára, mint eddigi életében soha. Sajnos lelkesedésén az idegen nem osztozott, szabadulni akart végre, és társát leste a távolban. Aki nem váratott sokat magára, Othint hátulról lepte meg. A felegyenesedett medve még hatalmasabbnak tűnt mint eddig. Ráordított a hibridre, és úgy felpofozta, hogy elájult.*
Mire felébredt, egyedül volt, égett és fájt az arca. Ettől a pillanattól fogva eldöntötte, hogy odakint ezerszer rosszabb lehet a mocsárnál. Még az a parányi érdeklődés is kiveszett belőle. Othinnak örökre a mocsár lesz az otthona.