Echo előtörténete

Kinézet: Szemem színe fekete, orrom, agancsom és a szemem alatti rész világoszöld. Homlokomon egy levélre hasonlító, zöld mintázat fut végig, oldalamat, mellkasomat és lábaimat is ilyen színű minták borítják. Bundám színe? Ez egy érdekes eset...nappal a bundám alapszíne fehér a már előbb említett mintákkal, de ahogy előtűnik a Hold az égen, bundám színe sötétre vált. Mintáim természetesen továbbra is megmaradnak. Fogalmam sincs, miért történik ez így minden áldott nap, de ennek köszönhetően legalább éjjel jobban el tudok rejtőzni.

Jellem: Eléggé kíváncsi természetem van, nem félek semmitől, még attól sem, amit nem ismerek. Kedvelem a misztikus helyeket és lényeket, számomra az éjszakai erdő a legcsodálatosabb dolog a világon. Egyesek szerint túlzott merészségem egyszer még a vesztemet okozza majd. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, de ennek ellenére mindig meghallgatom a bölcsebb tanácsait.

Előtörténet: Életem első egy évét teljes homály fedi. Fogalmam sincs hol születtem és hogy kik voltak a szüleim. Még egy éves koromban vettek magukhoz az Éden-tölgyes egyik kolostorában lakó remeték. Egyikük (akit én csak apaként emlegetek) azt mesélte, hogy egy fagyos, téli éjszakán találtak rám a kolostor előtt. Nem volt mellettem semmi és senki. Máig titok, hogy hogyan kerültem oda...

Így hát életem első felét a kolostorban töltöttem. Fura szerzetek ezek a remeték...apa kivételével egyikük sem volt valami beszédes alkat. Mondjuk nem is csodálom - egész életüket egy kolostorban töltik, elzárkózva a világtól. Mindazonáltal rendkívül gondoskodóak voltak. Szegénységük ellenére mindent megosztottak velem.
Ahogy nőttem, egyre jobban elkezdett érdekelni a világ, amelyben élünk. Apával rendszeresen barangoltunk a kolostor környékén, figyeltük az erdő hangjait. Olykor csak leültünk egy fa alá, és néztük az eget. Ő teljesen más volt, mint a többiek. Mindig mesélt nekem, tőle hallottam először Anloana történetét.

Úgy tíz éves lehettem, mikor furcsa dolgok kezdtek történni körülöttem. Észrevettem, hogyha valamilyen erős érzés kavarog bennem (mint például harag, vagy határtalan boldogság), az agancsom elkezd ragyogni. Ilyenkor egyszerre úgy érzem, hogy szétvet az erő, de nem tudok uralkodni fölötte. Ennek következtében elég sokszor összetörtem tőlem akár több méterre lévő edényeket, ablakokat vagy felgyújtottam dolgokat. Beszéltem erről apának, aki ekkor ezt mondta:
"-Fiam, Te egy szarvas vagy. A szarvasok legbecsesebb adománya, de olykor sajnos legnagyobb átka is, a varázserejük."

Attól fogva teljesen más lett az életem. A remeték hozzáállása hirtelen megváltozott. Nyíltan kifejezték, hogy nem látnak többé szívesen maguk között: elfordították fejüket, ha találkoztam velük, és már annyit sem szóltak hozzám, mint azelőtt. Nem értettem miért...a mágiát tanulmányozták egész életükben, jól tudták, mi vagyok, és hogy mi lesz belőlem, akkor mégis ellenszenvesem viselkedtek velem. Ott állt előttük egy hús-vér, mágiával megáldott jószág, mégsem voltak hajlandóak foglalkozni vele...

Apám szomorúan szemlélte az eseményeket. Pár évig bírtam...de aztán fogtam magam, és egy éjjel elindultam. Nem tudtam hová megyek, egyetlen célom az volt, hogy el onnan. Aznap egész éjjel mentem, és utána még több napon át. Lábaim már tisztára sajogtak, nem voltam hozzászokva ekkora úthoz. Egyszer csak ott állt előttem: a Varjak-hegye. Valamilyen menedéket kerestem a soknapi séta után, de hirtelen károgást hallottam. Egy varjú ereszkedett alá, és leszállt elém egy fára. Fogalmam sem volt mit akar. Károgott, majd továbbröppent egy másik fára. Visszafordította a fejét, és megint károgott. Azt akarta, hogy kövessem...és én így is tettem...

Történetem itt kezdődik...15 éves vagyok, és még mindig a varjú nyomában. Reménykedek benne, hogy elvezet egy olyan helyre, ahol elfogadnak majd úgy, amilyen vagyok...