Uralkodó-hegyek

Ezek a fenséges hegyvonulatok csodálatos fenyveseket hordoznak. Itt nincsenek szörnyek, hiszen a palota megjelenésével rengeteg harcos tódult ide. Valaki szerencsét próbál míg mások csak gyönyörködnek a táj szépségében. Az a szokás, hogy Anloana lakosai életükben legalább egyszer ellátogatnak ide. Így aztán a szomszédos erdők sem néptelenek. Az Uralkodó-hegyek megannyi apró közösséget rejtenek, akik többnyire a várostól függenek, hiszen termékeiket ott tudják eladni.
A táj nagyon változatos: a fenyvesek mellett tisztások, tavak díszítik a kilátást, és ezeknek a vize kristálytiszta. A hegyekben sok a barlang, és még több a felfedezetlen. A helyiek sokszor raktárnak használják, de vannak olyan kirívó esetek is, amikor egy egész falut találunk egy-egy nagyobb „csarnokban”. Az ilyen közösségek elzárkóznak a külvilágtól és nem szeretik az idegeneket. A vándorok csak azért akarnak a bizalmukba férkőzni, mert meggyőződésük, hogy valami értékeset rejtegetnek.

Az utolsó kalandomról szárnyaim ide vezettek: egy szűk, alacsony falú barlang egy tágas fenyvesben, az Uralkodó-hegységben. Sosem szerettem összekuporodva aludni, de minthogy más hajlékot nem nagyon találtam (nem vagyok faluk utcáin alvó típus, az őrséggel meg pláne nem akarok találkozni), a denevérekkel teli barlangoktól meg egyenesen irtózom, rögtönzött megoldást választottam. Itt vészeltem át az éjszakát is. A sok repüléstől sajgó szárnyakkal és merev gerinccel botorkáltam ki alvóhelyemről, és nyújtózkodtam egy sort. A szegényes szállás megérte a kilátásért és a friss, hegyi levegőért. Csak a hidegért nem, amint tudok, továbbállok. De egyelőre keresek valami ennivalót. Körbesétáltam, és egy közeli szikla tetején megláttam egy pockot. Nem egy fejedelmi reggeli, de kezdetnek jó lesz. A szikla közelébe lopakodtam, és figyeltem a megfelelő pillanatot, mint az igazi nagyragadozók. Szárnyaimat lassan kitártam, hogy ne vegye észre. Nem is gondolkodtam azon, milyen őrültségekre vagyok képes, ha éhes vagyok, de legalább kiderül.

Az öbölbéli utazásom nem volt éppen problémamentes. Gyülekeztek a sötét fellegek, és egy nagy viharba kerültünk. Én az alaksorban vészeltem át. Nem értettem a hajózáshoz, csak útban lettem volna.
Másnap már tiszta volt az ég. A teljes út nagyjából két és fél nap. A fedélzetet rendezgették és javítgatták. Szerencsére nem érték nagy károk.

- Azt ajánlom tedd hasznossá magad! - dörmögte felém az egyik medve - Mi nem szállítunk semmirekellőket!

Nem tetszett, ahogy hozzám szólt. A modora...én erre nagyon allergiás vagyok. Ha pedig a nemest játszom, akkor még jobban. Vágtam egy lenéző grimaszt, majd arrébb csoszogtam. Nem voltam hajlandó dolgozni, elvégre nem ezért "fizettem".
De azt vettem észre, hogy bámulnak. Többször szándékosan belém is jöttek. Ez már feltűnt... Az öreg a hídról figyelt. Nem szólt a "kutyáira". Elárult volna? Tényleg ennyire ostoba? Azt gondolta, ha nyílt vízen vagyunk, majd a túlerővel megöl és a vízbe dob? Azt hittem vénségére több ész szorult belé. Az is lehet, hogy nem is kereskedő, hanem kalóz. De ők nem mernek erre hajózni...
Még egy farkas jött belém, bár majdnem felbukott bennem. Ekkor már felmorogtam és inkább egy kevésbé feltűnő helyre álltam.

- Na mi van, nem bírsz a túlerővel? - kérdezte ugyanaz a rusnya medve. Mégiscsak igazam volt. Nem nagyon örültem az ötletnek, hogy ki kell irtanom egy egész legénységet, de meg kellett őriznem az álcámat... és sajnos ez most nem sikerült. Ez az egyetlen út.

A legénység körbevett. Mindegyik morgott és vicsorgott rám. Az öreg nem jött le, hanem továbbra is figyelt, mindenféle érzelemtől mentesen. Vagy félt lejönni, vagy csak egy olyan helyet akart, ahol mindent láthat. Kár, hogy már nem sokáig.

- Na de uraim! - kezdtem bele nyájasan mondandómba - Nem beszélhetnénk meg ezt békésen? - kérdeztem tőlük, holott jól tudtam, hogy mindet meg kell ölnöm.

- Gyilkosokkal nem tárgyalunk - köpött az egyik szürke farkas - Vagy gyáva vagy, vagy pedig csak az alvót szereted jobban gyilkolászni.

Nem várhattam tovább, mentegetően néztem végig rajtuk, majd olyan hirtelen és váratlanul rontottam a legnagyobb medvének, hogy alig volt idejük felfogni, mi történik. A medve felágaskodott, a farkasok pedig próbáltak elérni. A nyakát támadtam, de nem ment könnyen. A hátsó felem lelógott róla, így hogy kapaszkodni tudjak belé vájtam éles karmaim, amitől felordított. A feje hátsó részét tépdestem agyaraimmal, amikor a másik medve szintén felágaskodott, hogy lepofozhasson társa hátáról.
Éppen hogy sikerült elugranom, így a medve társát pofozta arrébb.
Ekkor rám rontott a farkasfalka. Pontosan öten voltak. Nem lesz egyszerű. A híd alatt álltam, a kapitány kabinjának bejáratánál. A híd korlátjánál a fiatal tigris állt, készen arra, hogy rám vesse magát felülről.
Mivel hogy nem akartam, hogy kilapítson, ezért a farkasok közé vetettem magam, egyiknek beleharaptam a pofájába, és hozzávágtam a másikhoz.
A maradék legénység egyből nekem támadt. De igyekeztem nem pánikba esni.
Nekifutásból ráugrottam a medve hátára, onnan pedig beleharaptam egy himbálózó kötélbe. Fordultam egyet a lendülettől, majd a már megsebzett maci hátára vetettem magam, ismét végigkaristolva a szerencsétlent.
Ekkor a tigris oldalról belém jött és a földre zuhantunk. Hamar talpra álltam és felpofoztam két farkast.
A tigris meg akart harapni, de őt is sikerült felpofozni, így csak megkarmolt a bal vállamon, ami eléggé vérezni kezdett. Állon ütöttem és igyekeztem földre vinni. Már majdnem sikerült, amikor az ép medve hátulról felkapott és szorítani kezdett. Irtó nagy erő volt abban a szorításban. Éreztem, hogy valami eltört bennem. Egyik bordám volt az. Karmoltam és kapálóztam, végül hátulról sikerült orrba fejelnem, amitől eleredt az orra vére és eleresztett.
Nagyon gyenge voltam.
Azt hittem sikerül elpusztítaniuk.
Szédültem és homályosan láttam. Még mindig ott volt a két medve és a tigris, és még két farkas. Erőt vettem magamon és tovább folytattam, bár az oldalam irdatlanul szúrt.
A kér farkasnak állkapcsommal szétzúztam a koponyáját, de az egyiknek sikerült megharapnia a lábamat. A legyengült medve is szédült, sok vért veszített. Reflexei lelassultak, én pedig végigkarmoltam a szegycsontjától az álla csúcsáig a torkát.
A vérző orrú maci már gyorsabb volt. Próbáltak a tigrissel összhangban támadni, de a nagy barna megtermett alakja mindig útban állt. Mikor felágaskodott átbújtam a lába között és a belső combjait karmoltam végig. Ezzel ellesz egy darabig.
Végül csak a tigris maradt.
Nekem szaladt és felborított. Egyből a nyakamat akarta, én pedig próbáltam eltolni, és megkarmoltam a nyakát. Sikerült felsértenem az ütőeret. Ő a nyakához kapott és inogni kezdett. Majd összeesett.

- Ne! Migh! Fiam! - ordította az öreg és szaladt volna oda hozzá, ha útját nem állom.

Orromból, számból patakzott a vér. A homlokomon is egy seb tátongott, hogy a testem többi részéről már ne is beszéljek. De győztem. Majd összeestem, de győztem. Áú, de fáj...

- Figyelmeztettelek öreg. Most te jössz.

- Ölj csak meg! A fiam nélkül úgy sem érek semmit. - mondta szomorúan. Erre vállat vontam.

- Akkor legalább bűntudat nélkül ölhetlek meg. - hirtelen a nyakába haraptam és belevágtam a vízbe. Még kiáltozott egy darabig, de csak egy darabig.

Most pedig el kell süllyesztenem a hajót. Leeresztettem egy mentőcsónakot, amit megpakoltam némi kis élelemmel és vízzel. Ez után letettem a vízre. Lementem a nagy hajó alaksorára és az egyetlen ágyúval léket lőttem a hajón. A vízbe vetettem magam és a mentőcsónakhoz úsztam. Már nincs is messze... sóhajtottam és a számba vette az evezőt.

Amint a pocok elnézett abba az irányba, amely előnyös volt nekem vadászati szempontból, egy nagyot ugorva ügyesen rávetettem magam, karmommal véget vetettem életének, majd enni kezdtem. Annak ellenére, hogy kissé táplálékszegény, legalább lesz annyi erőm hogy elgyalogoljak, esetleg elrepüljek a legközelebbi tengerhez vagy tóhoz, ahol halat foghatok, és ha tényleg szerencsés vagyok, esetleg még pikkelynyakláncot is készíthetek. Kreativitásom sajnos hagy némi kívánnivalót maga után, de ha el tudom adni az egyik közeli piacon, elvileg nyert ügyem van.
Úgy tűnt, a szerencse is mellém kezd állni, ugyanis sétálgatás közben rátaláltam egy szarvas (talán levetett) kétágú agancsára. Támadt egy ötletem: elkezdtem a csőrömmel leszedni a szőrt és a bőrt róla, csak a csont maradt. Kis nehézséggel, de felpakoltam a hátamra. Na, ebből vagy szigonyt készítek majd (amit meg is kéne tanulni használni), vagy valami díszt! Már csak halat kéne találni.
Elgyalogoltam egy darabig, és éppen szembe is találkoztam a tengerrel. Elválasztott ugyan egy egészen meredek lejtő és egy sziklás partrész, amelyen egy csónak vagy egy hajó könnyen zátonyra futhat vagy szétzúzódhat. Szerencsére ezekben a reggeli órákban a víz csendes volt, lassan mosta a partot. A szép kilátást csak az ég alján húzódó fekete felhőcsík csúfította el.
~Hm... vihar lehetett az éjjel arrafelé~ gondoltam, miközben a tájtól meghatódottan ültem le nézelődni. Messze a vízen feltűnt egy kis, barna pötty, benne egy még kisebb fekete. Hunyorítottam, hogy jobban lássam, és türelmem meghozta az eredményt: egy fekete oroszlán egy csónakban evez a part felé. Csak kis idő múlva eszméltem rá, hogy el kéne bújnom, úgyhogy felpattantam helyemről és egy közeli, kidőlt, vastag fatörzs mögött kerestem menedéket. A szél nem fújt, így ha meg is akarna támadni, nem érzi meg a szagom rögtön... ha egyáltalán sikerül felmásznia. Helyből való ugrásra készen vártam, vészhelyzet esetére. Sosem lehet tudni, miféle népek jönnek átutazóba.

Az evezés eléggé kínkeservesre sikeredett a törött bordával. A végén már nem is eveztem, képtelen voltam rá. A befröccsenő sós víz marta a sebeimet. Hagytam, hogy az áramlat vigyen a partra. Csak egy baj volt: a part sziklás volt, meredek és semmiképpen sem lehetett (jelen állapotomban) sérülésmentesen kikerülni a csónakból. Néztem egy darabig a partot, majd vissza a süllyedő hajóra. Az érkezés gondolatától grimaszoltam, majd vártam, hogy közelebb érjek a szárazhoz.
Szerencsémre csendes volt a víz, de így is fékeztem a csónakot, amennyire tudtam. A bordám ekkor elmozdult befelé. Annyira fájt, hogy kiköptem az evezőt és nekimentem egy sziklának. Kiborultam a csónakból, egyenesen a kékségbe, ami ellepett. Megpróbáltam kievickélni a vízből...nagyon csípett...
Végre partot értem és kimásztam egy olyan helyre, ahol már nem ért el a tenger. Sokáig csak levegőért kapkodtam. Orrlyukaim tágra nyíltak, szemhéjam pedig le-le ragadt a fáradságtól. Nem volt egyszerű menet, de most már legalább nem vagyok azon az átkozott hajón. Gyűlölök tengeren utazni, és ezt sokszor ilyen helyzetek súlyosbítják, mint mondjuk ki kell irtanom egy egész legénységet... Grrr...
A bordám még mindig szúrt, így helyre kellett tennem. Nagy nehezen levetettem a rongyot magamról és összegyűrve a számba vettem. Ez után egy kis sebet vágtam a sérült bordám alá (ez még nem volt olyan kellemetlen a só marását leszámítva), és karmommal belenyúltam, hogy a csontot kifelé húzhassam.
Sikerült, de nagyon felmorogtam.
A fájdalomtól szédültem és nagyon fájt a fejem. Most csak pihenni akartam. Csak egy kicsit pihenni...

Hallottam egy test csobbanását, de faropogást nem. Tehát valószínűleg kiesett a csónakból... ~Amatőr~ gondoltam, és ez zord elégedettséggel töltött el. Lihegés: valószínűleg sikerült felmásznia és most a víz alatt elvesztett levegőéjért kapkod. Óvatosan kitekintettem rejtekemből, de látva, hogy a sebesült oroszlán műtétet végez magán inkább visszabújtam, és megremegtem mikor felmordult, mint a nyárfalevél az őszi szélben. Egy kis hatásszünet múlva újra kitekintettem, és megkönnyebbülve láttam, hogy pihenni tért. Nem szeretek és nem szokásom sebesült (és valószínűleg amúgy is dühös) oroszlánokat felidegesíteni, pláne ha fekete és vörös szemei vannak.
De azért megsajnáltam. Ilyen vagyok, minden jöttment alak iránt, aki bajban van vagy valami hasonló, sajnálatot érzek. Rossz szokás, a griffmadár nem tudhatja, mikor támad rá az akit megmentett. Viszont elfogadtam magam, amilyen vagyok, tehát azt cselekedtem amit az ösztönöm sugallt: halkan arrébb ügettem, majd felröppentem a tenger fölé. Kerestem egy helyet, ahol sok a hal, mondhatom nem voltam el sokáig: a csendes vizekben csak úgy nyüzsögnek a halak, más így kora délelőtt is, mert nem szeretik az erős szelet és a tajtékzó vizet. Hogy miért? A sziklákhoz csapkodja őket, és attól szörnyethalnak. Ez van.
A halraj békésen úszkált körkörösen, valószínűleg a moszatokat eszik a part szélén lévő szikláról. Kihasználva a szélcsendet, zuhanórepülésbe kezdtem a víz felé, a tenger tükre felett gyorsan belekaptam a vízbe, és újból felemelkedtem a levegőbe. Persze elsőre nem sikerült. Néhány próbálkozás múlva már volt három halam, az egyiket a csőrömben, a másik kettőt mellső lábaimmal szorítottam. Óvatosan odamentem az oroszlán közelébe, de tartottam azt a bizonyos öt lépés távolságot. A közelébe dobtam a két halat. Nem, akármennyire is akarok segíteni neki, Anloana összes kincséért sem fogok közelebb menni hozzá! Még meg talál kóstolni. Akkor néznék csak szépen ki, ha megtépné a tollaimat, kösz, nem kérek belőle.
Miután úgy éreztem, elvégeztem a feladatom, visszaültem a fatörzsem mögé, és enni kezdtem. Kissé sós volt, és a szálkák bántották a nyelvem, de amíg nem szerzek tüzet, csak ez van, ezt kell szeretni. Mindegy, egy kis tengeri hal sosem árt.

Mivel nagyon kimerült voltam, el akartam aludni. De nem szabad...nem szabad elaludnom! Itt és most nem. Amint jobban leszek, tüstént felkelek. Fáj...fáj, ha egyáltalán megmozdulok. Mikor leszek egyáltalán jobban? Ha csak egy kicsit is aludhatnék...
De nem! Túl veszélyes...és mégis lehunytam a szemeim. Sóhajtottam egyet, kissé szakadozva. Ekkor hallottam, hogy nem vagyok egyedül.
Tágra nyitottam a szemem és egy griffmadarat pillantottam meg. Meglepettségemet nem tudtam titkolni. Az álom ezekben a pillanatokban kiszállt a szememből és csak az idegen mozdulataira koncentráltam. Sosem láttam még hozzá hasonlót. Fehér alapon fekete foltok díszítették, akár egy hópárducot. De ő griff volt. Talán hibrid? Nem, ahhoz túl arányos. Hmm...
A halakat letette elém, okosan csak távolabb tőlem. Nem mintha ilyen állapotban nagyon tudtam volna ártani neki. Ő megfordult és arrébb ment eszegetni.
Még most sem tudtam megnyugodni, bár neki köszönhetem azt, hogy nem aludtam el. Még jó, hogy nem vagyok az a hálás típus. Zavart, hogy lát, és még inkább, hogy ilyen kiszolgáltatott pillanataimban lát. Gyűlöltem az ilyen helyzeteket. És ki tudja, hogy mit látott abból, ami a hajón zajlott? A fajtájának nagyon jó szeme van...
Hogy újdonsült "barátomat" megnyugtassam, hogy még élek, erőt vettem magamon, nagy-nagy erőt és feltápászkodtam. Csiga lassan indultam el megszimatolni a halakat. Ha most megeszem, akkor az adósa leszek? Utálok tartozni. De végül is nem szokásom törleszteni, így most szabad a vásár.
Nem tartozik a kedvenc eledeleim közé a hal, mégis most kifejezetten jól esett. Bár az ízét nem nagyon éreztem. Nem ültem le, hanem folytattam utamat valami menedékféleség után nézni. Lehetőleg ne legyen túl magasan...jelen helyzetemben nem tudnék mászni.
A part tele volt sziklákkal, de csak egy menedéket láttam: a víztől jóval távolabb két nagyobb szikla egymásba borulva álldogált. Egy éjszakára megteszi, még ha nem is nemesi szállás. A griffmadárral ráérek még foglalkozni. Mondjuk ha már nem düledeznek a szemeim minden lélegzetvételkor.
Te jó ég..ha most látnának a főnökeim, elevenen nyúznának meg, a húsomat pedig a kutyák elé vetnék eledelnek.

Nem néztem hátra, a reggelimmel voltam elfoglalva leginkább. De hallottam, hogy az oroszlán elindul valamerre. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy esetleg megöljön, úgyhogy nem mentem utána. A mai világban senkiben sem lehet bízni. Lehet hogy kém, kalóz, vadász vagy valami hasonló. Bár akkor talán jobb lenne követnem, és megtudnom, mire készül.
Gondolataim kissé elkalandoztak, úgyhogy nem vettem észre, hogy hova ment a "hajótörött", bár hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. Most az érdekelt, mit is csinálhatnék az aganccsal. Szigonyt nem tudok fogni, se készíteni (még), úgyhogy ez a lehetőség kizárva. Díszt sem nagyon tudok készíteni belőle, mintákat karcolni se volt nagyon kedvem, hallottam, hogy időigényes munka. Furulyát? Kinek van arra türelme, ideje meg egyáltalán hüvelykujja? Igazán nem jutott eszembe semmi, amikor a dárda lehetősége eszembe jutott. Így gondolkodtam, amíg a Nap mind magasabbra járt. Gondoltam, hogy ne macskásodjon el az amúgy is kissé gémberedett szárnyam, repülök néhány kört.
A kilátás a fenyves és a tenger fölött csodálatos volt, az ég aljáról eltűntek a felhők, falut viszont kisebb bánatomra csak a távolban láttam, az egyik hegy lábánál. Na nem baj, holnap reggel útra kelek, csak addig kéne valamit csinálnom azzal az aganccsal...
Visszaszálltam rejtekembe, és leszedegettem a hal maradványairól a pikkelyeket. Morogva bár, de kiszedtem néhány tollamat is, majd az egészet otthagytam őrizetlenül, hogy keressek valamit, amivel ráköthetem a csontra a "díszítőelemeket".
Csak szorult belém némi kreativitás!

Aggódva figyeltem a griff aktivitását. Körözött és körözött az égen, de nem úgy tűnt, hogy engem keres. Ez nem változtat azon a tényen, hogy nem tudom, mit látott. Ó, pont most kellett nekem lesérülni!?
Körülnéztem, hátha akad itt valami hasznos növény...
Ott a sziklán van valami...csak nem!? Egy kék aprópitypang! Remek gyógynövény! Ma rám kacsintott a szerencse! Már csak fel kéne kelnem...
Nagy nehezen feltápászkodtam, és közelebb lépkedtem a sziklához. De a kis kék magasabban volt, mint első ránézésre tűnt.
Nagy levegő, vagy levegő...
Felpattantam egy kiszögellésre, és belém hasított a fájdalom. Még mindig nem értem el. Ez elég bosszantó helyzet...csak a bordám ne mozduljon el megint.
Ismét kerestem egy kapaszkodót és följebb másztam. Megvan a virág! Hehehe...
Viszont lefelé már nem igazán tudtam menni. Így felpattantam a füves részre, ahol már fák is voltak. Meg egy kupac pikkely némi agancs párosításával, amit valószínűleg a griff hagyott itt. Ez eléggé meglepett. Talán valami ékszerkészítő?
Nem értem rá nagyon ezen morfondírozni, inkább az erdőbe hatoltam. Leültem egy fa tövébe és megettem azt az irtó rossz ízű pitypangot. Ha minden igaz, ez holnapra begyógyítja a sebeim. Juj de keserű...blee...
Már majdnem öklendeztem ettől a fenétől. Ha már ennyire rossz a bordámmal is kezdhetne valamit...

Tulajdonképpen meg is találtam amit kerestem: a mezőre mentem és szereztem néhány szép, hosszú fűszálat. Ad valamennyit természetes színt a dísznek, csak ügyesen kell megkötnöm. Büszkén hoztam a csőrömben a fűszálakat, de ki is ejtettem, mikor megláttam, hogy (a pikkelyekkel együtt) eltűnt az agancsom. Akaratlanul is, de elkáromkodtam magam. Végre volt valami a repülésen kívül, amivel elfoglalhattam magam és kihasználhattam kreativitásomat, erre kérdezés vagy kérés nélkül elveszik a tárgyakat, amikkel dolgoztam. És tudtommal ezt lopásnak hívják. Ki volt az a kis...?
Hát persze, az oroszlán. Szabad bejárása lehetett a fatörzs mögé, lehettem volna okosabb is. Az a szerencséje, hogy sebesült, különben megkapná a véleményemet. Mindegy, ha a szemem elé kerül, akkor megkapja tőlem szóban. Egyelőre...
Nem sok mindennel tudnak felhúzni a környező lakosok, egyáltalán bárki, de amivel igen, azzal nagyon. Nem bánom, ha elorozzák tőlem a vacsim (na jó, azt is egy kicsit, de ez az Élet rendje), viszont ha egy idegesítő skorpióbestia húzkodja ki az én párducmintás tollaimat, azt nem tolerálom, és a későbbiekben nem vállalok felelősséget magamért.
Sóhajtottam egyet, és elkezdtem keresni egy éles követ és egy darab ép, száraz fát. Félreértés ne essék, nem akarom megnyúzni a hajótöröttet, csak kezdeni akarok valamit magammal. Ismét. Hátha fegyvert tudok készíteni. Azt is eladhatom, végül is.

// Mikor is emeltem el a te csecsebecséidet?xD Lemaradtam valamiről?xD //

Mivel már türelmetlenül vártam a gyógynövény hatását, ezért inkább aludni tértem. Hamar el is aludtam, szerencsére. Az agancsokat magam mellé tettem, hátha a keresése ideköti a griffet amíg fel nem épülök és nem tudunk egy kicsit beszélgetni.

Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam. Bár a bordám nem nagyon jött rendbe, talán annyira, hogy egy kicsit jobban forrt össze, mint egy nap alatt az szokás, viszont a sebei nyomtalanul elmúltak. Leszámítva a vérfoltokat a szőrömről. A sajátomét és mások vérét. Nagyon elaludtam a fejemet, mintha csak fejbe csaptak volna. Azon se lepődtem volna meg, ha véletlenül másfél napot alszom. A nap még alig kelt fel. Megszokásom a koránkelés. A fű kissé harmatos volt, így a bundám teteje is.

Felkeltem és valami élelem után néztem. Már nagyon rám fér egy kiadós reggeli, napok óta nem laktam jól. Pedig ez egy oroszlánnál alapfeltétel, hogy karban tartsa erejét. A griffet nem leltem. Elment volna? Na ne, és el sem köszönt?

Több órányi, éles kő után való keresésem eredménye egy újabb pocok, de azon kívül a nagy semmi lett. No nem baj, előttem a holnap. Visszatértem az én kis rejtekhelyemre, és éjszakába nyúlóan, sokáig fent maradtam.
Még mindig éjszaka volt, és én nem vágytam másra, csak egy kis felfrissülésre, ezért ostoba módon a tengerhez repültem, és egy nagy csobbanással belevetettem magam a vízbe. Az éjszakai fürdés nem is olyan rossz - egy tóban. Az nem annyira mély. A hűs tengervíz a tollaim közé hatolt, és kissé csípte a szememet meg a bőrömet, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Végül kiderült, hogy az a legkisebb, ugyanis rájöttem, hogy a tollaim nem vízállóak. Mérgesen kapálóztam, és próbáltam a víz tetején maradni, de nedves tollaim és szárnyaim súlya lehúzott a mélybe. Rájöttem, hogy most valószínűleg meg fogok fulladni. A rádöbbenés erejétől még egyszer, utoljára fellöktem magam a felszínre, de csak addig tudtam, amíg újra levegőt nem veszek. Ami azt jelentette, hogy a fejem alig látszott ki a víz alól. A sós tenger egy idő után rettenetesen mart, és nem javított a helyzeten, hogy már nem volt erőm a felszínen maradni. Az utolsó, amire emlékeztem, egy csobbanás és a Hold sugarai voltak.

Éreztem, hogy itt a vég.

Napfény sütésére ébredtem fel. Egy kis, sziklás-homokos partrészen feküdtem hanyatt, a tengervíz szinte a lábaimat mosta. Túlvilág? Nem, nem lehet az, a só a szememben még mindig mar. Tehát nem lehetett álom se. Alvajárási zavaraimról pedig már korábban értesültem volna a környezetemben élőktől. Tehát valaki vagy valami megmentett. Hmm, köszike.
Hunyorogva ültem fel, és próbáltam kitalálni, menedékemhez képest hol is vagyok. A meredek partrész csak 7-8 méterrel mögöttem volt, könnyen felmászhattam rajta. Megdörzsöltem a szemem, és köhögtem néhányat. Mikor jobban meg akartam volna vizsgálni a környezetem, hirtelen a szívverésem is megállt attól, amit láttam. Rögtön felpattantam, mint egy őrült koffeinfüggő, és támadóállásba helyezkedtem: mindezt kb. 1-2 másodperc alatt. Na szép. Nem elég hogy meggondolatlan vagyok, még ijedős is.
A homokban, a vízből lábnyomok vezettek ki. Nem volt időm megnézni, minek a lábnyomai lehettek, de mivel mélyen hatoltak a homokba, medve vagy tigris lehetett. Van néhány jó úszó köztük. Elindultam felfelé a homokparton. Csodálkozom, hogy errefelé járt egy lélek is az oroszlánon kívül. De mindegy.
Fel akartam kutatni, hol lehet az agancsom. Mégpedig most.

// Kérlek módosítsd a hozzászólásodat, mert az emberi faj nem létezik Anloana kontinensén! Admin //

A portyázó körutam nem járt nagy sikerrel. A nyúl túl gyors volt, a és olyan éhes sem voltam, hogy bogarakat vagy csigát egyek. Így aztán amit éppen jónak találtam, elfogyasztottam. Vegyük például azt a kígyót, meg az alvó kacsát. Fogjuk rá, egy ideig elég lesz.

A meredek partszakasz magasabbik felén sétáltam végig, hogy megint ráleljek arra a ritka növényre. Kevés az esély rá, hogy ismét ilyen nagy szerencsém lesz, de meg lehet próbálni. A bordám még mindig nincs teljesen rendben, és a vért se ártana lepucolnom a bundámról. Hát hogy nézek így ki?

A növénykutató expedícióm sikertelen volt, így elkezdtem elindulni az erdőbe, hogy ivóvizet keressek. Már elég szomjas voltam, kiszáradt a szám is. Követtem a szimatom, ami talán friss és üde patakhoz, vagy forráshoz vezet. Hát...ha forrást nem is, de legalább egy pocsolyát találta egy fa gyökeréből képzett kis "tálban". Körülnéztem, de nem találtam semmi arra utaló jelet, hogy esetleg ennek az víznek különleges ereje lenne. Megszimatoltam. Semmi.

Nagyon óvatos voltam az ilyen kis vizekkel, ugyanis egyik társam a Bátrak-erdejében pórul járt emiatt. Hasonló pocsolyát találtunk ott is, de annak volt némi különleges virágillata is. Nem sok, de mégis érezni lehetett. Én pont ezért nem ittam belőle, holott nagyon szomjaztam, de hát ki tudja, hogy miféle növény esett bele?
Társam csak legyintett, és belelefetyelt. A víz azonnal hatott és ő valamiféle görcsrohamot kapott. Pont ekkor jöttek a fenevadak is, így nem tudtuk megmenteni.

Mikor visszatértem a jelenbe, azon kaptam magam, hogy bambulok tovább a pocsolyára. Még egyszer megszimatoltam, ismét semmi. Ördögi kör...

Biztos, ami biztos megjegyeztem magamnak a helyet és folytattam a keresést. Találtam is egy kis patakot. Térdig ellepett, így miután ittam, le is mosdottam benne. Végre nem vagyok tele ragacsos vérrel.

Viszont még egy pár napig itt kell maradnom. Ilyen állapotban nem vághatok át a havas csúcsokon.

Tiszta éhes voltam, a tollaim tele voltak homokkal, és már csak a szomjúság hiányzott. De célomtól már semmi sem rendített el. Végül megtaláltam az agancsom, teljesen épen. Szerencséje van annak a vándornak vagy minek, aki erre vetődött.
Arra gondoltam, miközben mentem visszafelé rejtekembe, hogy szóba kéne elegyedni azzal az oroszlánnal. Milyen dolog már, hogy csak kerülgetjük egymást? Arra is gondoltam, hogy beállítom ezt a helyet a "területemnek", bár ha ez egy sebesült őr, nem jó vele ujjat húzni. Meg az egy dolog, hogy tudok repülni, és ő meg nem, de mégsem akarok kipurcanni. Bár a tengerben majdnem sikerült.
~Az éhségem lassan agresszívvá tesz~ gondoltam magamban. Szép, napos időnk kerekedett, mire még jobban megszomjaztam. A tenger látványa még ráduplázott, úgyhogy elsétáltam egy irányba.
Felfigyeltem az oroszlán nyomaira. Elég megtermett lehet, mert mancsai látható nyomokat hagytak a fűben. Elkezdtem követni, hátha kisül belőle valami.
Ki is sült. Egy lágy lejtőn kis patak folyt lefelé, egész hűvös, és ami a legjobb volt: édesvizű. A közelemben egy nagyobbfajta hal úszkált, én pedig már szinte mindent megettem volna, olyan éhes voltam. Hatalmas csobbanással vetettem magam a vízbe, és megragadtam. Karmaimat belevájtam, pikkelye nem volt, tükörponty lehetett. Az szűrtem le belőle, hogy a tükörponty finom.
Ezután nekiláttam inni, mintha csak ki akarnám szipolyozni ezt a vízfolyást. Olyan jól eddig még semmi sem esett. Már a harmadik liternél járhattam, amikor mozgásra figyeltem fel a szemem sarkából, és megpillantottam az oroszlánt. Most végre közelebbről is szemügyre vehettem: fekete sörény, fekete szőr, vörös szemek, álla és mancsai világosak. Megtermett, erős alak, nálam jóval idősebb. Még nem vett észre, de én észrevettem őt. Gondoltam, hátha lesz egy beszélgetőtársam, ugyanis mókus meg hasonlók nem jártak errefelé, és azok amúgy sem tudnak válaszolni a kérdéseimre. Az egyetlen gond, hogy nem jutott semmi értelmes vagy érdekes téma az eszembe (leszámítva az agancslopást, de ezt majd később esetleg szóba hozom), úgyhogy inkább csak néztem az oroszlánt, hátha az megszólal. Ha nem, akkor nem erőltetem tovább.

Már éppen készen voltam a tisztogatással, és ráztam volna le magamról a vizet, amikor meghallottam, hogy valaki úgy szint a patakban lubickol. Hirtelen fordultam meg, még tele volt a szőröm vízzel. A griff az. Ó, de hisz ez remek! Úgy tűnik ő is érdeklődéssel figyelt engem, úgyhogy valószínű nem kell tartanom tőle. Leráztam a bundám és tettem felé pár lépést.

- Ó, milyen faragatlan vagyok. A nevem Abdul. Vándor vagyok. - biccentettem meg a fejem. Elővigyázatosságból nem mutatkoztam be valódi nevemen, még mindig nem tudom, mit látott a hajón történtekből. Még inkább fogalmam sem volt arról, ki ő, és ha az udvarban dolgozik, akkor talán még veszélyt is jelenthet rám.

- Köszönöm a halat, amit hozott. Igazán jól esett. De ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, ki maga? - eközben alig észrevehetően szimatoltam. Próbáltam megjegyezni a szagát, hátha később még szükségem lehet rá.

Amikor az oroszlán elindult felém, megpróbáltam minél határozottabbnak tűnni, így hát kihúztam magam.
- Ó, milyen faragatlan vagyok. A nevem Abdul. Vándor vagyok. - köszönt nekem. Nem tudtam, higgyek-e neki, nem muszáj annak lennie, akinek kiadja magát. Mindenesetre megpróbáltam nem gyanakvó képet vágni, szerencsére sikerült.
- Köszönöm a halat, amit hozott. Igazán jól esett. De ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, ki maga? - szegezte nekem kérdését. Azért örültem, hogy legalább megköszöni. Nem hiába vadászgattam olyan sokat.
- Természetesen - válaszoltam. - Shawati, párducgriff kalandor. - Talán kicsit sokat árultam el magamról, de nem számított. Tudniillik nem hazudok valami jól, egy ostoba alak simán elhiszi, de egy ravaszabb már nem. Látni lehet akárkiben az elhatározottságot, erőt és észt. A véroroszlánból sem hiányozhatott ez.
- Lehetek segítségére valamiben? - csúszott ki a számon. ~Hajj, Shaw, legközelebb inkább fogd be és hallgass~ szólalt meg egy hang a fejemben. Talán a szarvas tanácsa vagy az agyam hangja volt, már sosem tudom meg.

Tehát kalandor? Hmm...ezek szerint nem szolgál az udvarban. Legalább is nem hallottam volna olyasmiről, hogy egy közönséges kalandor a helytartó szolgálatában állna.

- A segítségemre? - ez érdekes, de ha már megkérdezte élek a lehetőséggel - Nos, nem tudom, láttál-e odafentről apró, pipacshoz hasonló kék virágokat. Elég ritka, de egy griff szeme mégis csak jobban lát. - mosolyogtam.

Minél hamarabb fel kell épülnöm. Persze még mindig nem kérdeztem meg tőle, mit látott a hajón, egyáltalán látott-e valamit. Ha igen, azzal a szomorú ténnyel kell majd szembesülnie, hogy felgyógyította a gyilkosát, azaz megásta a saját sírját. Néha magam is megsajnálom az ilyeneket. Persze csak mértékkel. Hiszen érzelemmentesség lételeme a szakmának, máskülönben már a föld alatt feküdnék.

Kimásztam a patakból és kiültem a napra száradni, miközben vártam a válaszát.

Végre itt vagyunk. Elég hosszú utat tettünk meg James-el, hogy ideérjünk egy kissé zavaros levél miatt amiben a segítségemet kérték valami féle szörnyeteg miatt. Nem igazán volt érthető benne, hogy pontosan milyen lényről is van szó, csak azt tudtam, hogy el kell távolítanom, és ahogyan az apám mondja mindig: "Az igaz és tiszta szívű harcos ott segít ahol tud". Ez volt a legelső szabály amit megtanított nekem, és amit azóta is hűségesen betartok. Egy nagy mezőre sikerült leszállnom, ahol elég nagy volt a hely, hogy elférjek.
-Huhh, végre itt vagyunk..-Lihegte James fáradtan, amint ő is leszállt.- Ennél messzebbre már nem is tudtak volna hívni minket.-Panaszkodott tovább.
-Jajj James azért ennyire nem volt fárasztó.-Mondom neki mosolyogva.
-Ó persze, akkora szárnyakkal lehet hogy nem, de olyan picikkel mint az enyém, azzal már nehezebb volt.
-Na nyugodj meg szépen, és inkább nézd meg a levélben, hogy hol van az a vadász céh.
-Arra semmi szükség.-Szólalt meg egy férfi hang a hátam mögül. Viszonylag gyorsan megfordultam, és akkor láttam, hogy egy barna bundájú farkas áll a mező szélén, és minket figyel.- Én vagyok a Vadász céhnek a vezetője, akik üzentek önnek.-Mondja alázatosan.
-Á, értem, és kérlek hagy a magázást.-Mosolyogtam rá.
-Rendben.-Mosolygott ő is.- A nevem William, és én üzentem.
-Az én nevem Mesi, ő itt James.-Böktem a fejemmel James felé, aki éppen egy tücsköt hajkurászott a fűben. Amint észrevette, hogy rá figyelünk mindketten, gyorsan felkapta a fejét, és alázatosan meghajolt.
-Kérlek gyertek velem a Céh-hez és ott mindent elmagyarázok.
-Ő csak van egy kis probléma..-Kezdtem el.- Én is beférek oda?
-Természetesen.-Mondta, majd elindult az erdőbe, én pedig felszálltam, és alacsonyan repülve követtem őt. Nem mentünk sokat, a Céh helye egy hatalmas nagy mezőn volt az erdő kellős közepén, és az épület is elég nagy volt. Még én is beférek, de nem akartam bemenni.
-Ha nem gond én nem mennék be, félek, hogy lerombolok valamit._magyaráztam kissé kellemetlenül William-nek.
-Ahogy gondolod.-Mosolyodott el.-Egy pillanat, és jövök.-Mondta, és már el is tűnt az épületben. Néhány perccel később egy medve társaságában jött ki, aki a feje fölött egy nagy feltekert tekercset tartott.
-Itt jó lesz?-Kérdezte a medve.
-Igen.-Válaszolta a farkas, majd a medve lerakta a tekercset, és kihajtotta, ami egy térképet ábrázolt az Uralkodó-hegyekről.
-Sok sikert!-Mondta a medve, és meg sem várva a válaszom, visszament.
-Nos,-Kezdte William- A lény, amit a levélben említettem egy hegyi behemót, amely mostanában nagyon sokszor zaklatja egy kisebb falu lakóit. Megdézsmálja a termést, és állatokat öl. Mindent megeszik ami az útjába kerül.-Magyarázta.- Már jó párszor megpróbáltuk elkapni, de valahogyan mindig meglógott előlünk, arról nem is beszélve, hogy a testi fölénye is jóval nagyobb mindannyiunkénál. Többek között ezért is hívtunk téged, hogy segíts nekünk elkapni a szörnyet. Az esetek nagy részében ezen a területen bukkant fel leggyakrabban.-Mondta, és mancsával rajzolt egy kört a térképen, ami, ha jól nézem nincs is túl messze innen.
-Értem.-Mondtam határozottan.- És ez a lény hogy néz ki?-Kérdeztem kíváncsian.
-Nagy, fehér bundája van, aprócska szemei, amikkel nem lát túl jól, ezért inkább a hallására, és a szaglására támaszkodik. Termete pedig vaskos, elég nagy, és rendkívül erős, ezért kérlek vigyázz.
-Rendben, akkor ha más nincs, akkor indulnánk is.
-Van bármilyen felszerelésre szükséged?
-Hmm..-Elgondolkodtam egy pillanatra, de hirtelen nem jutott semmi az eszembe.-Nincs, köszönöm szépen.
-Akkor indulunk?-Kérdezte James izgatottan.
-Induljunk.-Mosolyogtam rá, majd egy utolsó pillantást vetve a térképre felszálltam, majd elindultam a térképen mutatott hely felé, ami a hegyek felé található egy kis falu mellett.

---

Már vagy egy órája körözök a mutatott hely felett, amikor úgy döntök, hogy ideje pihenni egy kicsit. Egy pillanatra körülnézek, majd egy nagy barlangot megpillantva indulok el. A barlangoz érve szépen lassan leszálltam, majd megvártam Jamest, és egy kicsit beljebb mentünk. Márt éppen ültem volna le, amikor James megszólalt.
-Hallod ezt?-Kérdezi, miközben a füleit hegyezi.
-Mit?-Kérdezem, majd én is fülelni kezdek, és valóban hallok valami zajt.
-Ez olyan, mint...Mint a horkolás.-Jegyzi meg, majd a hang irányába megy. Én is követem, majd amikor beljebb mentünk, azonnal megpillantottuk a hang forrását. A hegyi behemót volt, ami a földön fekve aludt halkan horkolva.-Nem is tűnik olyan veszélyesnek.-Mondja James, majd lassan elkezd közelebb lépdelni.
-James, ne menj oda.-Morranok rá, de láthatólag rá se hederít, csak lassan egyre közelebb megy a lényhez.-James!-Szólok neki ismét, de megint nem figyel.
-Látod, nem is bánt.-Mondja, miközben közelebb hajolva kezdi vizsgálni, de ekkor a lény felugrik, Jamest a földre löki, és a nyakába harap. Én villám gyorsan taszítom le Jamesről, majd a nyakába harapva terítem le a földre. De ő sem habozik. Egy erőteljeset lök magán, és kikászálódik alólam, és morogva fordul felém. Hihetetlen gyorsasággal ront nekem, és a nyakam alsó részébe harap, ahonnan azonnal elkezd szivárogni sötétvörös vérem. Mellső lábaimmal próbálom lehámozni magamról, de nem megy. Egyre jobban tol a barlang széléhez, ahol a szakadék van, de ezt nem hagyhatom, így erőt veszek magamon, és végre ellököm magamtól. A behemót a barlang falának csapódik, majd egy fejrázás után ismét harci állásba helyezkedik. A fején lévő fehér szőr már rózsaszín árnyalatokban pompázik a vér miatt. Ismét neki rontanék, de ő gyorsabb nálam, és amint megharapnám, a hátamra ugrik, és ott harap meg. Én ugrabugrálni kezdtem, és viszonylag gyorsan vágtam le magamról, ismét neki a falnak, de amint ismét megindult felém észrevettem, hogy a hátsó bal lábára sántít. Ezzazz. Itt kell elkapnom. Gyorsan mellé kerültem, és az első lábammal hatalmasat sóztam sérült végtagjára, mire ő hatalmasat morgott a fájdalomtól. Persze én kihasználtam ezt a pillanatnyi tébolyultságát, és átölelve őt kezdtem összeroppantani. Egy ideig kapálózott még, aztán amint meghallottam, ahogyan törtek a bordái, már azonnal tudtam, hogy számára már nincs remény. Egy rövid ideig még mocorgott egy kicsit, majd éreztem, ahogyan a teste elernyed, majd a földre dobtam élettelen testét. Ekkor néztem csak Jamesre aki már a sebeit gyógyította varázslattal, és rám mosolygott halványan.
-Sajnálom.-Mondta megbánóan.
-Jól van, az a lényeg, hogy jól vagy.-Mondtam neki.

----

Miután engem is megyógyított, és a behemót testét elvittük a Vadász Céh-nek, még nem akartam haza menni.
-James, nincs kedved körülnézni?
-Tán még kalandra vágysz?-Kérdezi ironikusan.
-Nem, de ha már egyszer itt vagyunk, akkor miért nem megyünk le a partra? Úgy is tiszta kosz vagyok, lefürödhetnénk.
-A sós vízben? _kérdezi miközben ábrázata azt sugallja, hogy nem néz normálisnak.
-Szerinted egy patakba beleférek?-Kérdeztem nevetve.
-Az is igaz.-Vigyorodik el. A partra érve azonnal a vízbe vetettem magam nagy csobbanással, majd úszkálni kezdtem.
-Na ilyet se látni minden nap.-Nevetett James a partról.
-Milyet is?-Kérdezem nevetve.
-Hát hogy egy ekkora lény, mint te, itt úszkálsz.
-Hahahh gyere te is.
-Nem, köszönöm én inkább elmegyek inni.-Mondta, majd eltűnt. Egy kis idő múlva izgatottan tért vissza.
-Mi az?-Kérdezem.
-A pataknál láttam egy oroszlánt és egy Griffet éppen beszélgetnek.
-És?
-Hát, mi van, ha mondjuk gyilkosok, és amint közelebb megyek elharapják a torkom?-Aggodalmaskodott.
-Jajj, ne hogy már kitaláld, hogy nem mersz inni.
-Pedig nem.-Mondta durcásan.
-Ahj, neked nem griffnek, inkább nyúlnak kellett volna születned.Mondtam, majd a vízből kiszállva követni kezdtem Jamest.

- Nos, nem tudom, láttál-e odafentről apró, pipacshoz hasonló kék virágokat. Elég ritka, de egy griff szeme mégis csak jobban lát. - Az oroszlán válaszolt kérdésemre, aminek őszintén szólva nem nagyon örültem. Ahol gyerekkoromban éltem, szintén nőttek ilyen virágok, ott is elég ritkán. Nagyon igényesek, és nagyon kevés olyan magjuk van, amiből egyáltalán kifejlődne. A szüleim úgy tudták, égisáfrány a neve, bár sokfajta más elnevezés is van.
Már megfordultam, és ugrottam volna, mikor hallottam egy hatalmas csobbanást. ~Mi a manó, szarvascsorda?~ Elrugaszkodásomból hirtelen inkább állásba merevedtem egy pillanatra, majd futni kezdtem az erdőn keresztül a mező felé.
- Egy kis testmozgás sosem árt! - kiáltottam vissza, mintegy válaszként, miért nem repülve közlekedtem.
Rá is jöttem, hogy kimerítőbb öt percen keresztül futni és félúton lenni, mint öt percen keresztül repülni és már a mezőn keresgélni azokat az izéket. Kicsit megálltam, és kifújtam magam, sőt, még egy fát is találtam a sok fenyő között. Érdekes gyümölcse volt, de nagyon finom is. Állva nem értem fel odáig, szóval a fáról nyújtózkodtam a termésekért.
Egészen jó ebédem volt, annak ellenére hogy nem gyakran jutok gyümölcsökhöz a vadonban, egy fenyvesben. Az egyik ágról kellett leugranom a földre. Ha nem muszáj, akkor nem repülök. Egy kisebb puffanással sikeresen leérkeztem, és a helyzetet az koronázta meg, hogy valami futva belém jött oldalról. Hozzám hasonló méretű volt, tollas-szőrös, csőre is volt. Nem lepődtem volna meg, ha griff vagy hibrid. Ő átbucskázott rajtam, én meg elterültem a földön. Kissé fájt az oldalam, mikoris elbotlottak bennem. Egy "aú" kíséretében álltam fel, támadóállásban szembefordultam a lénnyel, és halkan morogtam. Hátha elijeszthetem, bár kevés esélyét láttam.
~Sose fordíts hátat az ellenségnek, így nem tudnak rádugrani oldalról, csak szemből~ elevenítettem fel azt, amiket Waith, a bátyám szinte évezredekkel ezelőtt tanított. Mögöttem nagyobb lépteket hallottam, és bátorságom szinte teljesen elszállt. Még mindig tettettem a kemény griffet, hátha elmenekül, a mögöttem lévő pedig más irányt vesz...

Mikor kérésemet ismertettem a griffhölggyel, futni kezdett. Mondom fentről...és nekiáll futni. Pompás. Ha így akar segíteni itt maradhatok akár három hétig is, akkor sem talál semmit.

Még mindig a bundámba felszívódott víz maradékának eltávolításán voltam, amikor érdekes szagokat hozott a szél. Még ennél is érdekesebb hangokat. Most is fájt az oldalam, így jobb lesz, ha észrevétlen maradok. Semmi kedvem sem volt erősebb ellenféllel -vagy ami rosszabb ellenfelekkel- szembe szállni, így csak éppen hogy hallótávolságra lopóztam egy fa árnyékába.

Innen is tisztán ki lehetett venni, hogy egy sárkány és még egy griff jött ide. Nagyon óvatosnak kell lennem ezzel a két szerzettel. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha most rögtön eltűnnék. De mégsem vághatok neki a hegyeknek így. Egy flegma grimasz után visszafordultam és az erdő mélyébe hatoltam, olyan hely után, ahova talán még nekik se lesz kedvük követni.

James csak ment és ment, én pedig igyekeztem gyorsan követni, de ő elég gyorsan ment. Egyszer csak puffanást hallottam, majd siettem James után. Egy griffbe botlott, aki egyből felpattant, és harci állást vett föl. Én mögé lépdeltem, mire mintha végig futott volna a hátán a hideg, de nem fordult meg. Szerintem nem tudta eldönteni, hogy Jamesnek fordítson hátat, vagy inkább az ismeretlennek. Végül csak megfordult és tekintete hirtelen a harciasból kissé ledermedtre váltott, ahogyan végigmért.
-Nincs szükség harcra.-Mondtam kedvesen, miközben egy mosolyt is megeresztettem a zavart griff felé.
-Mit akartok?-Kérdezte harciasan.
-Békések a szándékaink, csak inni akarok.-Mondta James, miközben a griff mellé lépdelt.
-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.-Mondtam az ismeretlennek.-Én Mesi vagyok, ő pedig James.-Mondtam mosolyogva, miközben a griff válaszát vártam.

// Ne mozgasd a másik játékost! Admin //

Mikor rájöttem, hogy tényleg griff volt, aki belémjött, inkább hátrafordultam. Nálam kisebbeket és a saját fajtársaimat (indokolt ok nélkül) nem bántom. Rossz ötlet volt megfordulni, egy magas fehér sárkánnyal találtam szembe magam. Hát köszi szépen. Szinte semmi esélyem nem volna ellene egy harcban. Azért csak próbáltam megőrizni a lélekegyensúlyomat, amit, legyünk őszinték, nem nagyon sikerült.
- Mit akartok? - morogtam, csak hogy határozottnak tűnjek.
-Békések a szándékaink, csak inni akarok. - A griff mellém állt, amire én kissé oldalra elhúzódtam. Annyira jó viszonyban azért még nem vagyunk. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mindkettő szemben legyen velem. Ha lenne valaki a hátam mögött, azt hallanám.
Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. - A sárkány belekezdett a mondókájába. - Én Mesi vagyok, ő pedig James. - A másik griffre néztem. Szóval Mesi és James... oké, ezt megjegyzem.
Gyorsan végigmértem mindkettőt: a sárkány erős, kitartó, határozottnak látszik, mintha a kezdetektől harcra nevelték volna. Nyakán medált pillantottam meg. A társa már nem volt olyan jó erőben, mondhatni szinte egyáltalán nem részesült kiképzésben. Mit ne mondjak, ezt magamról sem nagyon mondhatom el, de engem legalább tanítottak valamicskét. Durván egyidősek lehettek, a sárkány persze jóval magasabb. Talán egy kicsit fiatalabb mint én.
Fújtattam egyet. Nem bíztam bennük. Persze abban az Abdul vagy kiféle oroszlánban sem, de ő legalább sebesült volt, mi több, légvonalban nem árthat nekem. Legalábbis remélem. Egy sárkány viszont már sokkal nagyobb gond: a harc mestereiként tartják őket számon. Hogy miért? Éles karmok, hegyes fogak, csak épp a gyorsaságunk hasonló. Na jó, talán ahelyett hogy gondolkozom és rossz szemmel méregetem őket, talán válaszolnom kéne.
- Vigyázzatok, hová léptek - csípős válaszomat elsősorban annak a James-nek címeztem. - Egyébként Shawati, párducgriff kalandor. Nagyon örültem a találkozásnak - miközben ezeket mondtam, elkezdtem hátrálni a sűrűbe, majd hirtelen megpördültem, elrugaszkodtam és egy szép nagyot ugrottam. Aztán egy szép nagyot estem. Ugyanis nem figyeltem az ágak sűrűjére, és lefejeltem egy ágat. Sajgó fejjel ültem és halkan átkoztam magam amiért sosem nézek abba az irányba, amerre menni akarok.

Eleinte gyorsabban szedtem a lábaimat, de miután jóval lehagytam őket, lassítottam. Még mindig nem találtam szóra méltó menedéket, így mentem tovább. Messzebb egy fa tövében láttam egy alvó vaddisznót. Végre csillapíthatom éhségemet.

Lassan és némán közeledtem felé, majd hirtelen torkába mártottam agyaraimat és kiszorítottam belőle az életet. Még hangot se volt ideje kiadni. És most jöjjön a lakoma!

Miután majd' az egészet megettem megint mehettem volna pofát mosni, mert csupa vér volt. De ilyenekre most nincs időm. Hallgatóztam, de szerencsére semmi mozgást nem észleltem. A dögöt lefedtem földdel, hogy ne legyen annyira feltűnő. Nem mintha az éles szimatok elől el tudtam volna rejteni. Indultam tovább. Már kezdett besötétedni és én még mindig búvóhely híján voltam. Így csak felmásztam egy alacsony fa vastag törzsére és éberen aludtam el, mint mindig.

Ahogyan a griff szépen kiterült a földön, én azzal a lendülettel fordítottam hátat egy sóhaj kíséretében, és kezdtem elindulni.
-James, akkor mutasd azt a patakot.-Mondtam hangsúlytalanul.
-Valami baj van?
-Semmi..
-De látom rajtad..
-Ugyan már, csak a szokásos...Ismét valaki menekül előlem úgy, hogy nem is ismer..-A mondatom végén még egyet sóhajtottam, majd ez után csöndben ballagtunk el a patakig. Odaérve James úgy dugta bele fejét a vízbe, mintha legalább egy hete nem ivott volna semmit. Én is odahajoltam, és néhány korttyal felfrisítettem magam. Ivás után a tükörpépemet kezdtem vizsgálni a tóban. Egy arc, amitől mindenkinek meg fagy az ereiben a vér, és mindenki csak az ellenséget látja benne. Ez az én arcom. Egy arc, amely csak néhány állatnak jelent többet, mint egy ellenfél. Milyen különös..Valakinek a megjelenése már mindenkiben meghatározza a véleményt, és a legtöbben arra hallgatnak. Az ösztönökre, amelyek azt súgják nekik, hogy fussanak, vagy támadjanak. Mindenki a borító alapján ítél, meg sem várva a könyv tartalmát.

Miután James is végzett a pancsolással idejét láttam, hogy haza induljunk, de meglátva a már leszállt szürkületet inkább meggondoltam magam. Elindultunk, és nem messze a pataktól találtunk néhány sziklát egymásra borulva, amely tökéletesnek ígérkezik arra, hogy itt töltsük az éjszakát. Kicsit éhes voltam, de nem igazán törődtem vele. Miután mindketten jó éjszakát kívántunk, én összekuporodtam, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Egy-két perc múlva a fejfájásom is eltűnt, és inkább egy egy ágakkal nem fedett erdőrészen szálltam fel. A mezők felé repülve körbenéztem a tájon: tényleg csodaszép, és hatalmas. Láttam Mesit és Jamest a pataknál, egy-két szarvast sétálni... Idefent sokkal szebb minden. Ezért szeretek repülni: nyílt tér, szabadság...
A mező fölé érve körözni kezdtem fölötte; mégiscsak többmindent vizsgálhatok így át. Meg is láttam néhány ilyen kék virágot, amiről a fekete oroszlán mesélt. Leszálltam, és a csőrömbe vettem. Majd ismét fel a levegőbe. Ez megtörtént még úgy kétszer, tíz-tizenöt perces kihagyásokkal. Tényleg ritka ez az izé, mit ne mondjak.
Már a negyedik virágot kerestem, de le is szálltam, mert észrevettem, hogy alkonyodik. Gondoltam, hogy az oroszlánhoz sötétség előtt már nem érek vissza, így hát kerestem magamnak egy kisebb sziklát, és amellett meghúztam magam.
Valami miatt észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, de azért csak próbáltam aludni. Biztos nem lehet ártalmas rám. Egy körülbelül másfél méter magas, agilis, gyors, kitartó (nem dicsérem agyon magam), hosszú karmú és jó repülő griffel nem szeret kiállni az egyszeri ellenség. Ráadásul ha már skorpiót is űzött.