Szavanna

Első ránézésre kietlennek tűnik, és talán mégis az egy kicsit. Mégis rengetek állat él itt, és persze az egyik intelligens faj ősi otthona: az oroszlánoké. Vénséges sámánok lakják, kiknek mágia egyedi és különleges. Persze ezt a titkot nagyon kevesekkel osztják meg. Mondjuk annyira kevesekkel, hogy mikor eljön az ideje csak egy utódot választanak, akiknek továbbadják tudásukat.
Élnek itt különleges állatok is. Természetfeletti, nem ősi fajok, akik megkeserítik az itt élők mindennapjait, ugyanis mindent felfalnak ami mozog. Ezért sok errefelé az őket gyilkoló vadász. Jól megélnek a szakmából, ugyanis a helyiek nagy becsben tartják őket. Ott szállnak meg ahol akarnak, és az ivóban az első sör ingyenes!
A sivatag pereme egy dúsabb füves puszta, de ennek ellenére eléggé kihalt.

Ahogy haladtunk, egyre csak rosszabb előérzetem lett. Az a madár még mindig a fejem fölött károgott. Jó, lehet hogy valamilyen ágazaton rokonok vagyunk, de ez még nem jelenti azt, hogy örökké tűrni fogom magam fölött.
-Fogd már be, könyörgök! - hallottam Echo hangját magam előtt. Nem mondom, kicsit lemaradtam. A szavanna végtelen síkjain való menetelés és a hőség kifárasztott. Kezdtem azt hinni, már sosem érünk Volmába, vagy rossz irányba megyünk.
Vagy csak egyszerűen venni kellett volna egy térképet.
Amint így gondolkoztam, a föld elkezdett remegni. De mint a ruha amit a teraszon kiráznak. Fél perc után elegem lett, és már szerettem volna rákiáltani a földre fáradtságomban, amikor...
Szuper. A talajból hirtelen egy csupafog, csupakar, csupaszem lény tornyosult fölénk. És nyáladzott is! Fujj!
~Tényleg, ez minden álmom~ sóhajtottam, és támadóállásba helyezkedtem.
-Ööö...Shawati...mi ez az izé?! - kérdezte a fiatal szarvas.
- Őszintén? Valami nagy, féregszerű szubtrópusi szörny, ha nem vetted volna észre - válaszoltam idegesen. Sérüléseim ellenére még bíztam magamban, úgyhogy támadóállásba helyezkedtem, de Echo megelőzött: agancsát a szörny felé fordította. ~Fel akarja nyársalni?! Erre most nincs idő!~
Próbáltam kigondolni valami taktikát, ahogyan meg tudnánk küzdeni vagy elfuthatnánk, de amint elkezdtem ezen agyalni, egy csapás hangja megdermesztett. Echo pedig egy szép puffanással, négy méterrel arrébb landolt. Na jó, most vagyunk igazán bajban!
Ekkor rájöttem valamire: igaz, nagyon sok szeme volt, de volt egy, ami középen helyezkedett el a képén, és kicsit nagyobb volt. Támadt egy ötletem. Ideiglenes megoldás ugyan, de remélhetőleg sikerül.
Elkezdtem a szörny felé füttyentgetni. Nyilvánvalóan nem volt süket, és zavarta a hang forrása.
Egyszer csak hátrahúzódott, és fülsiketítően a képembe ordított. Csukott szemmel. Erre vártam. A csápjai még egy kicsit megcsaptak, de közel kerültem a szeméhez, és vártam, mikor nyitja ki. Hát, ez nem lesz egyszerű. És még azt hittem, hogy én vagyok idegesítő.
Hirtelen, egy pillanatra ki kellett nyitnia a szemét, erre jól rákarmoltam. Mondani se kellett, dühöngött a fájdalomtól. Végül is én is jól megjártam, az egyik erősebb csápjával úgy oldalba csapott, hogy elvágódtam, és pár másodpercig nem kaptam levegőt.
Na jó, itt nem segít a harc, menekülnünk kell.
- E... Echo! - sikerült megszólalnom, levegőkapkodás után. - Nem tudjuk legyőzni! Fuss!

-De jó fej vagy, és mégis hogyan, mikor állni is alig bírok?! - hallottam magam mögül a választ a kiáltásomra. Na jó, erre nem gondoltam. Azért valami futásszerűséget produkálhattunk volna.
Sikerült felülnöm, és riadtan pillantottam meg, hogy a szörny felém tart. Becsuktam a szemem, és vártam hogy a fogai rajtam csattanjanak. De ez nem történt meg.
-Héj, Te, büdös szájú sivatagi polip! Igen, hozzád beszélek csúfság! Mi van, nem látsz a szemeidtől? Gyere csak ide! - kiáltott hirtelen Echo. A bestia felé fordult, már a szájszagának irányából ítélve. ~Ez nem fog jól kinézni... Egyre gyorsabbak az események...~
Végre kinyitottam a szemem. Halleluja, a madár, amelyik azelőtt vészt jósolt rólam, most a szörny ellen fordult. Vagy talán csak próbált. Úgy károgott, mintha veszekedne a szörnyre. Az ijedtében pedig visszabújt az anyaföldbe, és elő sem jött többet. Felnevettem.
- Csuda egy madár ez! - méltatlankodtam. - Egy ilyen vadállat megijed tőle, károg bizonyos állatok feje fölött és végig követ minket. Vagy talán inkább csak téged - néztem Echo-ra, aki előtt ott állt az a varjú. Már megint.
Elnéztem a távolba. A Nap már jócskán lefelé mendegélt.
- Na jó, mivel még nem vagyunk Volma közelében, sőt, azt se nagyon sikerült kitalálni, hogy egyáltalán a városhoz képest hol vagyunk, ezért azt javaslom, keressünk egy menedéket egy szörnymentes övezetben - vetettem fel, és elkezdtem egy nagyobb odút keresni a földben. Vagy valami sziklaféleséget.
Ami felesleges volt. A puszta szinte teljesen sík, ritkán kisebb dombok magasodnak ki a földből. Alig van egy-egy fa, de fű, az van. Egyikünk élelmezése megoldva, már ha a szarvasok szeretik a füvet.
Körüljártam egy kis területen, de nem volt odú. Úgy néz ki, vagy ásunk, vagy megyünk tovább, de fizikai szempontból inkább talán az ásás a kedvező. Igaz, a szarvasok patája nem a legalkalmasabb erre a célra. Vállat vontam, és még egyszer körbejártam, hátha mégis van valahol valami járatszerűség éjszakai szállás gyanánt.

A sok trappolástól már eléggé fájt a lábam. És az sem segített, hogy a Nap kérlelhetetlenül vándorolt útján, le a messzi távolban lévő hegyek csúcsa mögé.
- Gyere, Shaw! Találtam egy helyet! - hallottam valahonnan Echo hangját. Nagyszerű! Odasétáltam hozzá, de kissé csalódottan láttam, hogy csak egy fára gondolt, aminek néhány ága gyéren takarta a törzset egy oldalon. Több mint a semmi, de a kicsit is becsülni kell, tanított apám.
Azért legalább mondhatjuk, hogy van fedél a fejünk fölött. Elégedetten leültem alá.
Míg Echo legelt, felmértem a sebeimet. Víz vagy kút esélyéről lemondhatunk, ez a terület legjobb tudomásom (és a látszat) szerint lakatlan. Na igen, a kisebb karcolások, karmolások már begyógyultak, de az a néhány mélyebb még nem. Mindenesetre jól jött volna valami folyadék, amivel lemoshatom azokat a szürke foltokat.
Azalatt a szarvas egész szép bundaváltáson ment keresztül. A szőre fehérből szimplán matt feketévé változott. Talán már csak valami jó kis aura kéne.
Kis idő múlva felnéztem a még halvány, de büszkén ragyogó csillagokra.
- Mondd, Echo - kérdeztem. -, te hiszel abban hogy a híres őseink a csillagokban élnek?
Amint ezt kimondtam, hirtelen kissé rossz érzésem lett. A varjúval és a szüleimmel kapcsolatban is. Vagy talán inkább csak szomorúság, ki tudja.

- Mondd, Te mit tudsz a varjakról? Úgy értem, szerinted miért követ minket? És miért ijedt meg tőle az az óriási szörnyeteg? - hallottam a szarvas kérdését. Na, ez is jó kérdéseket tud feltenni. Őszintén? Fogalmam sincs. Azért próbáltam előszedni valamit az agyamból.
- Hát, vannak szelídített varjak, meg azok amelyeknek van annyi eszük, hogy segítsenek másokon. Legalább ha tudna vizet mutatni... - morogtam, és magam fölé néztem: a madár a fa egyik ágán ült. - Nem tudom, hogy miért menekült meg előle az a földi kalmár, lehet hogy már volt rossz tapasztalata a madárral kapcsolatban. Esetleg... - Ezt már magamban fejeztem be. Nem hiszem hogy Echo elhitte volna, amit feltételezek. ~Esetleg annak a szelleme lakik a madárban, aki egyszer otthagyta a fogát ezen az úton~ gondoltam, és megborzongtam a gondolattól.
A madár hirtelen elkezdett fülsiketítően károgni. Kissé nehezen, de felálltam, és kinéztem az ágak közül. Semmi nyoma semmilyen ragadozónak, vándornak, karavánnak vagy volmai oroszlánnak.
- Na jó, ez kezd félelmetes lenni - jegyeztem meg, majd óvatosan kilépdeltem a lombok közül. A hűvös, éjszakai szellő még jobb hatást ért el, kezdtem félni a sötétben. Azért csak felborzoltam a tollaimat támadás esetén (egyrészt, ha elesek, legalább valamennyire puhára essek, másrészt azért valamivel nagyobbnak tűntem...), és fújtam egyet. Ha már van kint valaki, akkor hadd riasszam el.
- Ki van ott?!

- Gyere, aludjunk inkább, holnap sem lesz könnyű napunk! - hallottam mögöttem a társam hangját, és azt, hogy visszasétál a menedékünk alá. ~Ugyan már, akárki is van idekint, elijesztem!~ gondoltam. Túl büszke voltam, és nem akartam gyávának tűnni. Meg aztán, lehet hogy az a valami veszélyes ránk nézve.
Szusszantam egyet, és újból, határozottan megszólaltam:
- Akárki is van ott, tűnjön el! Nem veszünk semmit! ~Tuti, hogy van idekint valami!~
Hirtelen halk suttogást kezdtem hallani. Rossz érzésem lett, és megfordultam - 360 fokban sehol senki, de a varjú tovább károgott. A suttogások egyre erősebbek lettek, és egyre hűvösebb lett a levegő, legalábbis körülöttem.
Hirtelen csapást éreztem hátulról, mintha jó erősen tarkón vágtak volna. Kissé kábán előretántorodtam, és nyögtem egyet a teljesség kedvéért. Na jó, ez már nem játék. Megfordultam, sehol senki.
És akkor kezdődtek a gondok, hirtelen émelyegni kezdtem, mintha a gyomrom liftezett volna, meg egy erős fejfájás is hozzá jött. Szédülve próbáltam a fához közelebb menni, de nagyon nehéz volt. Két méterre, vagy talán többre, már magam se tudtam, lerogytam a földre.
- Echo... - nyögtem rekedten, és próbáltam magamnál maradni. Fogalmam sem volt, mitől lehetett bajom, és rettenetesen megijedtem. Hirtelen elsötétült előttem a világ.
Mintha egyedül maradtam volna. Rémes érzés.

//Szellem, nevét nemsokára megtudjuk most egy jó ideig ő fog irányítani//

Nagyon gyengének éreztem magam a griff testében. Évek óta nem éreztem már fájdalmat, és ez most az általánosnál rosszabb volt, mivel a griff nem bírta túlságosan, hogy megszállom. Nem lehetett túl kellemes érzés, és még csukott szemmel is égett a szemem. Gondolom, megváltozik a griff szemszíne.
Amint az émelygés és a fejfájás megszűnt, kinyitottam a szemem. Valahogy furcsa és mégis jó érzés volt újra élni, de ugyanakkor éreztem, hogy az erőm nem olyan nagy, mint szellemként volt. Egyből felfigyeltem egy éles hangra: varjúkárogás. Felpillantottam a földről, a hang irányába. Egy pár, zöld agancson ült a madár, és rémesen hangos volt. A pár, zöld agancs tulajdonosa pedig egy ifjú, fekete szarvasé volt.
Szótlanul, nehézkesen feltápászkodtam, és kihúztam magam. Ami kár volt, mert valami hangosan megroppant a hátamban, úgyhogy kicsit előregörnyedtem, csak annyira, hogy ne húzzon. Megvizsgáltam közelebbről is a griff testét: egy nagyobb rész bunda hiányzott az oldalamból, behegesedett karmolások és harapások borítottak. Bizonyára harcos nőstény. De ez jelenleg nem érdekelt, inkább az derített fel némiképp, hogy vannak szárnyai, mint nekem. Egyet-kettőt csaptam vele, és megállapítottam, hogy nem tudok repülni, mert eléggé fájt.
Nem is jártam olyan rosszul, hogy megszálltam a griffet küldetésem teljesítése érdekében. És akkor jöttem rá, hogy a szarvas furcsán figyel, amint vizsgálom környezetem, úgyhogy ránéztem. Jó, hogy éles a griffek szeme, mert a szarvasénak a tükrében kicsit megvizsgáltam magam kívülről is. Az feltűnt, hogy a szemem színe kék lett, mint volt, de a griffé barna, ahogy megállapítottam, úgyhogy...
- Eh, jó estét, elnézést a zavarásért - köszöntem neki. A griffénél valamivel mélyebb hang jött ki a torkomon, és alig észrevehetően, de megkettőzve. Tipikus hatás, elvileg elmúlik. A mondat hihetetlenül ostobán hangzott a szavanna szélén, egy szellemtől, de ki kellett mondanom. Nem fordulhatok el tőle szótlanul, meg aztán, segíthetne is nekem később. Végső soron meg kellett ismernem.

- Héj, te szárnyas kis szörnyeteg, hagyd békén! - kiáltott a fiatal szarvas, ahogy a madár az agancsáról elrepült, és felém indított támadást. Kicsit hátrébb ugrottam, hogy elkerüljem, de a griff agancsos társának felszólítására megnyugodott, és visszaszállt hozzá. - Khm...Shaw...öhm...ugye Te vagy az?
Erre nem tudtam mit mondani. Mondjam azt, hogy nem? Az udvariatlanság. Már így is elég udvariatlan voltam. Válaszra nyitottam a szám, azaz inkább a csőröm, de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, hogy kezdjem. Sosem voltam a legbeszédesebb, katonaként és kémként pedig éppen titoktartónak kellett maradnom, tehát a munkám is megkövetelte.
- Figyelj... Mondd meg őszintén: ki vagy Te...? - kérdezte tőlem egy kis idő múlva. A varja láthatóan nem bízott benne.
- Gondolom rájöttél már, hogy most nincs itt a barátod - feleltem neki bizonytalanul. A visszhangzó hanghatás már elmúlt szerencsére, de a hangom még mindig mély volt. Valószínű az is marad. - Nyugodt lehetsz, nincs semmi baja. Az én nevem Morrowind, és egy egykori hibrid szelleme vagyok. Azért kerestem fel vándorokat, mert segítségre szorulok... főképp az övére. - A varjú felé böktem. Most már felismertem: egy farkas hallása és egy sárkány szeme nem tévedhet. Akárhol felismerném, ha kellene. - Dawnstar, ő is segített nekem Volma városába jutni. Segít azokon, akik elvesztették a családjukat, vagy nem ismerik az utat ezen a kontinensen. De mindenesetre, főleg neked és neki mondom, hogy segítségre szorulok ezen a földön.
Vártam a fiatal szarvas válaszát, remélve, hogy hisz nekem. Mi mást tehetne?

- Nem tudom, higgyek-e Neked... - hallottam szavait. - Szeretném azt hinni, hogy igazat mondasz, és Shawati tényleg biztonságban van... Mindazonáltal segítek Neked, ha megígéred, hogy utána épségben visszaadod a barátomat.
Mivel nem sok választásom maradt, bólintottam.
- Nagyon köszönöm, Volma környékén nem sok nagylelkű ifjat találni. Sajnos eleinte untatnom kell téged az incidens részleteivel... - kezdtem a történetet. Leültem, hogy ne terheljem annyira sérült lábam. - Farkas-sárkány hibrid voltam, a volmai őrségbe csak azután kerültem, miután az akkori kapitány előléptetett kémbeli állásomból. Az egyik társammal, Krainnnal már a kezdetektől fogva ellenségek voltunk. Együtt voltunk kémtanoncok, és irigy volt rám, hogy engem, egy hibridet, katonának is bevettek, őt, tisztavérű oroszlánt pedig nem. Egy-két véletlen baleset pedig igazán nem az én hibám volt - kuncogtam. ~Régi szép idők...~
- De kémként is rosszul teljesített. Akkortájt vesztette el a szüleit, így még nagyobb lett a harag köztünk. Eltűnt a sivatagban, és hét évig nem is láttuk viszont. Ezalatt megtaláltam szívem egyetlenét... - sóhajtottam. Egy másodperc múlva viszont sajnos vissza kellett térnem a valóságba. - A lányommal Sheeba városába tartottunk, mikor Krain és csapata megtámadott. A lányom elrabolták, engem pedig megöltek. Egy éven keresztül, mágusokkal védték a helyet, ahol Leilát fogva tartották. Szellem maradtam ezen a világon, mert még van célom, és amíg azt nem érem el, addig nem mehetek el Anloanáról. - Ahogy Leilára gondoltam, hirtelen fellángolt bennem a gyűlölet aziránt az oroszlán iránt. De féken kellett tartanom az érzéseimet. Legalább amíg eljutunk Volmába.
- A célom pedig az, hogy megfizessek Krainnak, és megmentsem a lányom - fejeztem be a monológot. ~Valószínűleg kissé megunhatta, de mindegy, nem az én bajom.~

- Segítek Neked. Nagyon sajnálom, ami a lányoddal, és veled történt, és szívesen ellátnám annak a gazfickónak a baját.
Ez jó érzéssel töltött el. Valaki segíteni akar nekem? Na jó, ez kb. 5 éve történt meg utoljára. Jó újra hallani.
De őszintén, semmi ötletem sem volt. Még arra sem nagyon, most hol lehet Krain. Reméltem, hogy a varjú tudja.
És ekkor történt a baj: a szarvas összeesett. Kissé megijedtem, a fiatalok nem nagyon bírják a megpróbáltatásokat. Nagyon, de nagyon gyorsan kellett keresnünk egy vízlelőhelyet, a bökkenő viszont az, hogy nem tudok repülni. De valaki más tud...
- Dawnstar - szólítottam meg a varjat, és egyenesen a szemébe néztem. Egyrészt hátha megérti, amit kérek tőle, másrészt hátha felismer. Egyszer már találkoztunk, még mielőtt Volmába kerültem volna. A madár kíváncsian rám emelte tekintetét, szép, topázsárga szemeivel. - Figyelj, varjú: szállj fel, és keresd meg a legközelebbi vízlelőhelyet, legyen az akárhol. Ha megvan, vezess oda vagy körözz felette, csak adj jelt róla, hogy ott van. Érted? - Vártam egy kicsit. Dawnstar még elemezgethette az üzenetet, mert csak kis idő múlva bólintott és szállt fel.
Vágyakozva néztem utána, mert eszembe jutott, milyen szép lehet repülni. De úgy igazából, miközben élsz.
Vissza kellett térnem a valóságba, mert a szarvas még mindig bajban van. Próbáltam az agancsánál fogva a valamennyi menedéket nyújtó fához húzni.
~De tényleg, mióta vannak fűzfák a szavannán?~

Miután sikerült a szarvast a fa alá húznom, elindultam körülnézni, hogy van-e valamilyen eszköz, amely képes vizet tárolni: egy olyan alakú kő, esetleg eldobott kulacs stb. Aztán... hát, nem találtam.
Hirtelen mintha... egy sárga szempárt pillantottam meg az égen. Dawnstar! Megjegyeztem, merre van és elkezdtem futni felé. Vajon vizet talált vagy valami mást?
Odafutottam, bár kicsit szúrt az oldalam a végén. A madár csendesen egy tó fölött lebegett. Felvidultam, de rögtön el is komorodtam: a kis vízgyűjtő másik partján egy alacsonyabb alak állt, és engem nézett. Abból saccoltam, hogy alacsony, amilyen magasan volt az a zöld szempár. Megálltam vele szembe, és én is viszonoztam a bámulást. Amíg ez itt van, addig nem biztos, hogy biztonságban vagyunk.

Még mindig a tóparton bámultam az idegent, aki egyre furcsábbnak tűnt. Már a világító, keskeny pupillás zöld szemein kívül. Kezdtem valamennyire hozzászokni a sötétséghez, úgyhogy láttam valamennyit belőle. Rókaféleség volt, hosszú, bolyhos farokkal, és egy-két övtáskával vagy mivel.
Ekkor jutott eszembe Dawnstart keresni. Persze nem találtam. Na szép, vagy itthagyott minket, vagy visszamehetett a szarvashoz. Az utóbbi lehetőség jobb lett volna.
Valamilyen támadópózt próbáltam felvenni, és kitártam a szárnyaim. Azaz a griff szárnyait. Xermenion se tudja már. A róka tett egy lépést felém, és meglepetten megszólalt.
- Mi keresnivalód itt, Morrowind, Melvor fia? - kérdezte. Kissé öreg hangja volt, feltehetően idős. De még mindig fittnek néz ki. És itt jön a kérdés: honnan ismer ez engem? - Tudtommal halottnak kéne lenned. Sötét időket élünk, Xermenion még nem bocsátott meg semmit apádnak.
- Nem az az érdekes, hogy megbocsátott-e vagy sem - szólaltam meg kis idő múlva, s megpróbáltam valamilyen fenyegetőbb hangnemet produkálni. - Honnan tudod halálom hírét? Ki vagy egyáltalán, hogy így beszélj egy őrrel?
- Csak volt őrrel, fiam. Elfelejted, hogy Volmában futótűzként terjednek a halálhírek. Főleg egy őré. - Aztán belekapott a vízbe. Abból, ami a mancsában maradt, tűzlabdát formált, és fellőtte a tó fölé. A fényében megláttam, hogy területe nem nagy, de elég tiszta és mély. Viszont nem volt semmi, amiben összegyűjthettem volna. Nehéz az élet...
Eközben a rókát is megfigyelhettem. Ezüst fülkarikát viselt, kék köpenyt és két övtáskát, ezüst karpereceket a jobb alkarján, szeme alá fekete csík volt festve. Amint a tűzlabda kialudt, ismét mindent sötétség fedett.
- A nevem Raan, tag a Mágusok rendjében, Volmából. És egyben próbálom kitanulni a gyógyítás mesterségét is - mondta, majd, mint akinek eszébe jut valami, köpenye alól előhúzott egy kerek tárgyat és egy kis vászonzacskót. Egy vékony bőrszíjjal összekötötte, mint egy kis csomagot, és egy gerelyhajító technikájával átdobta a túlsó partra. Szépen fejen is talált vele. Mikor jobban megnéztem és persze megszagoltam, rájöttem hogy virágféleségek vannak benne.
- Először mosd ki a sebeidet, majd dörzsöld be a növényekkel. Remélhetőleg meggyógyulsz egy-két napon belül. Ne fuss sokat és ne harcolj. Akármerre is mész, az Íj, Tűz és Korona istene kísérjen utadon, kiknek nevét már majdnem teljesen elfeledte a nép. - Azzal Raan sarkon fordult és faképnél hagyott. Volt-nincs stílusban, angolosan.
Elég nagy mázlink van. A kerek alakú tárgy rájöttem, hogy kulacsféleség, úgyhogy megmerítettem a vízgyűjtőben, és siettem vissza a szarvashoz. Persze a növényekkel együtt.

//Nincs ötletem >< //

Kényelmesen ügettem a fa felé, ahol a szarvas maradt. A varjú is ott volt vele, szerencsénkre. Szó nélkül ledobtam melléjük a kulacsot, a fiatalok az elsők. És arrébb vonultam a gyanús növényekkel, és próbáltam valahogy bedörzsölni a sebeimet. Sose voltam griff, úgyhogy kellett egy kis idő, míg rájöttem hogyan kéne. A csőrömbe vettem és úgy próbáltam. Csípett, mint a moszkítók, de muszáj volt. Már ha meg akarok gyógyulni. Azaz a griff.
Az égre néztem. A csillagok kezdtek halványulni, végre.
- Egyébként hogy hívnak, kölyök? - kérdeztem.