Sheeba sivatag

Ezt a helyet a homok uralja. Gyakoriak a homokviharok, a Sheebaba tartó karavánok nagy bosszúságára. De mégis csak ez a legapróbb gond. Mivel ebben a sivatagban hemzsegnek az óriás skorpiók. Nagyon nehéz megölni őket vastag páncéljuk miatt, ezért a karavánok sem járnak kíséret nélkül. Mindig velük tart egy kisebb hadsereg, ami képzett harcosokból verbuválódott. Lassan ez is szakmává válik.
A legkedveltebb kereskedőút az a szavanna és a sivatag határán elhelyezkedő füves puszta, mivel ott mégiscsak több az élelem.

//októberi 1. küldetés, folytatás//

Mikor leszállt az este, hirtelen ért a hűvös. Nem gondoltam volna, hogy a sivatagi hőséget megszokva ennyire hideg lehet itt. Egy homokdűne mellett telepedtem le, és az ideiglenes útitársamat figyeltem. Ugyanis időközben a véletlen szerencse folytán találtam egy szkarabeuszt, és most egy korhadt fadarabon lakmározik. Az elnyomás ellen tiltakozva felkordult a gyomrom. Amint visszatérek Izhuszba, keresek ennivalót. Ezek a szkarabeuszbogarak kicsit hasonlítanak azokra a behemót szarvasbogarakra az erdőkben, tenyeremnyi nagyságúak, kékeszöldek, fényesek. Tisztára, mint azokban a hieroglifákban, amikről Waith mesélt, mikor kicsik voltunk. Hát igen, a jó öreg Waith... vajon most hol lehet?
Az a furcsa érzés fogott el, hogy valaki figyel. Hátranéztem: senki. A távolba meredtem, mintha az ősi homokot valami mozgatná... És akkor az a bizonyos valami kihúzta az egyik szál tollamat. Mérgesen odakaptam, de csak egy lyukat találtam támadóm helyén. Felpattantam, és idegesen körbenéztem. Megfosztottak még egy szál tollamtól, ismét körbenéztem, ismét csak egy lyuk. Ez a jelenet még párszor lejátszódott, mire végre bele tudtam karmolni az illetőbe. Kísérteties, mély, torz morgást hallatott, és végre teljes életnagyságában kiemelkedett az ősi földből.
Skorpióféle volt, az a nagyobb fajta, amelyik elérte egy kismacska méretét. Ollói hegyesek voltak, az egyiken vágás éktelenkedett (nyilvánvalóan az a seb, amit a karmom ejtett rajta), farkát támadóan a magasba emelte. Ekkor vettem észre, hogy méregtövise csillag, méghozzá éles dobócsillag alakú volt, olyan, amit a mitológiákban a ninják használnak. És ami rettenetesen felháborított, hogy a csillagot az én tollaimmal díszítette. Az én párducmintás tollaimmal! Hátán egy szkarabeuszt hordott. A szörny valószínűleg azt hiszi, van érzéke a divathoz. Hát téved, rettenetesen téved!
Míg a skorpió nem mozdult, én óvatosan, lassan hátráltam, és ellenőriztem, nem csak a testek hőmérsékletét érzékeli-e? Vagy teljesen vak, és csak a szagokra vagy hangokra lesz figyelmes? A homok alatti közlekedést megmagyarázhatná mindez. De nem, mikor már két-három méter távolság választott el minket egymástól, ismét közelített. Nem gondolkodtam: amilyen gyorsan csak tudtam, előrelendültem, belekarmoltam, majd vissza. Furcsa, szinte már fülsiketítő hangján kimutatta nemtetszését, és felém lendítette tüskéit. A bundámat súrolta a bestia, de szerencsére épp elkerültem. Szabályos harcot indítottunk, közben fél szemmel az eddig begyűjtött bogaramat figyeltem. Ha elmászik, akkor azután ugrom, de szerencsére csak az eledelére figyelt. A skorpió ollójával ismét a tollaim felé akart csípni, sikertelensége pedig elterelte a figyelmét, és nekem adott alkalmat, hogy csőrömmel elkapjam a bogarat. Megpróbáltam nem összenyomni, mert akkor bogár helyett egy plecsni marad belőle, szóval gyorsan leszedtem (a bogár mintha félig hálásan, félig meglepve meredt volna rám), és a skorpió harmadik támadásánál port szórtam a szemébe. Nyilvánvalóvá vált, hogy van szeme, mivel dühösen felsikított, és méltatlankodva eltűnt a homokban. Én pedig büszkén figyeltem, és ráadásul a tollaimat is leszórta magáról.
Másnap reggel csodálkozva néztem, hogy túléltem az éjszaka hátralevő részét (4 óráról volt szó), kora hajnalban fel is kaptam a bogaraimat és, mint aki jól végezte dolgát, szerencsésen megtaláltam a lábnyomaimat visszafelé. Ugyanis nem repülve jöttem, az energiatakarékosság miatt, és nem volt homokvihar a közelmúltban. A fadarab kb. fele az út eleje óta elfogyott, a szkarabeuszok elégedetten pihentek a tetején. Én a csőrömmel próbáltam stabilan tartani a fát, ami nem mindig sikerült, így hát a remete felé vezető úton a hátamon szállítottam a kis társaságot.

Szép, csendes éjszaka volt. A Hold sugarait szétszórván tündökölt a tintafekete, csillagos égen. Egyetlen felhő sem merészkedett a közelébe, amit jól tett. Én épp az eget szeltem át, és Sheeba felé tartottam. És kaján örömmel gondoltam arra a csillagskorpióra, amely legutóbb rosszul járt.
Az alattam lévő tájat kémleltem. Ahogy a füves puszta felett szálltam, észrevettem, hogy lassanként egyre kevésbé hasonlít pusztára, végül átmegy sivatagba. Ahogy összehasonlítottam a Bantoval és a pusztával való határokat, kicsit megborzongtam. Szó se róla, hihetetlenül változatos a táj.
Kezdtem fáradni, így készültem a leszállásra, ekkor azonban megpillantottam egy csapat málhás állatot. Voltak köztük őrök is, de a legtöbbjük szarvas. A katonák ébernek tűntek, és kissé veszélyesnek. Szerencsére földönfutó jószágok, úgyhogy egy menekülési útvonal számomra adott, ha esetleg elfajulnának a dolgok.
Egy felnőtt szarvas (valószínűleg a csoport vezetője) a katonákkal együtt őrizte a társaságot. Hmm... a sivatag határában, árukat szállítanak, és őrök is vannak... kétségkívül karaván.
~Akkor, Shaw, két választás: vagy mész a karavánnal, de megkockáztatod hogy szépen elzavarnak; vagy követed őket, mert egyértelműen Sheeba városa felé tartanak... de akkor is elzavarhatnak.~ Ilyenformán gondolkoztam, miközben légvonalban közeledtem feléjük. Végül leszálltam, és még kétszer átgondoltam a dolgot. Üsse kő, óvatosan odaléptem hozzájuk.
- Jó estét uraim - köszöntem, az őrök és a karaván vezetője felé biccentve. - Shawati vagyok, kalandor griff, és éppen Sheeba, az égi város felé tartok. Ha nem lennék terhükre, és a megengedik, csatlakoznék Önökhöz. Természetesen segítenék az áru szállításában - A cuccok felé pillantottam. Kemény menet lesz, mit ne mondjak. - Tudom, hogy kissé hirtelen érkeztem, de nem vagyok tolvaj, segíteni szeretnék.

Láttam, hogy a katonák (meg persze a karaván többi tagja, kiváltképp a vezér) nem nagyon örülnek nekem. Megjelenésem kavart egy kevés port, de hát ez legyen a legnagyobb bajom. Az a variáció is előfordulhatott volna, hogy szó nélkül nekem rontanak, lefognak és egy patát a szememnek tartva, csapásra készen kérdezik, honnan jöttem meg stb. Átfutott az agyamon néhány ilyen horrortörténet, persze azért figyeltem a környezetemre is.
- Nem viszünk magunkkal - szólt végül a vezér. Erre mondjuk számítottam. - Nem bízok benned. Azt, aki csak így az éjszaka kellős közepén betoppan egy karavánba, biztosan nem jó szándékok vezérlik.
Ezt mondjuk már kikértem magamnak, de azért csak hallgattam és biccentve arrébb kullogtam. Leültem, és a homokot piszkálgattam, hátha megjön a jó szívük.
Úgy tűnt, meg is jött, mert hallottam magam mögött egy fiatal és a vezér beszélgetését. Végre kisült, hogy mehetek, így vígan pattantam fel.
- Köszönöm, uram - mosolyogtam rá. - Nem okozom majd csalódást. Ígérem. - Azzal az őröktől kicsit arrébb vonultam. Nem akartam civakodást, szóval megpróbáltam passzív maradni velük szemben, de aktív a karavánban. Nem könnyű...
Pihenés közben megszemlélhettem a kis társaságot: nincsenek sokan, de azért vannak. Legtöbbjük az őröket nem számítva felnőtt, kifejlett szarvas, az őrök között volt egy-két farkas és nagymacska is. Medvék szerencsére nincsenek. Talán csak két fiatalt számlált a csapat: a vezér fiát, és egy másikat, aki, úgy láttam, senkinek sem rokona. Olyan öt évvel lehet fiatalabb mint én, szőre ébenfekete, mintái és agancsa zöldek. Kedvesnek tűnt, így hát odamentem hozzá. Legalább megismerem, ki tudja, lehet hogy találok egy új... szövetségest. Mondjuk így.
Odamentem ugyan hozzá, de nem szóltam. Nem akartam hamis gyanút kelteni senkiben, hogy aztán majd rólam pletykáljanak a hátam mögött.

Őszintén, nem tudtam hogy alszik. Azért leültem mellé, és kissé meg is ijesztett mikor hirtelen szembe fordult velem.
- Echo - néztem végig rajta -, örvendek a szerencsének. Én Shawati vagyok. Volna egy kérdésem hozzád: nem ismersz véletlenül egy Skyras nevű szarvast? Egyszer megmentette az életem, és nagyon jó barátja vagyok. Erről jut eszembe, nem hiszem hogy idevalósi vagy... - Ismét végigmértem. Iiigen, jóval fiatalabb mint én. Ch, egy kölyök vigyázzon rám? Azt már nem.
Mindenesetre egészen érdekes mintái voltak. A legtöbb szarvas ilyenkorra már varázslásra adja a fejét, nem karavánban való létre. Még volt mit kérdeznem, már csak azért is, mert nem voltam különösebben fáradt.
- Honnan jössz? Hol laktál? - kérdeztem. - Én egy távoli tájon születtem, voltaképpen nem ezen a kontinensen. Egy évvel ezelőtt, hajón jöttem át ide.

Nagyon érdekesnek és kissé szomorúnak találtam Echo történetét. Őszintén szólva én sosem bírtam volna kolostorban élni. Amint tudtam, elszöktem volna. Azért, hogy ne unatkozzon, én is elmeséltem neki a történetemet, hogyan ismerkedtem meg Skyras-szal, hogyan kerültem Anloana kontinensére és a többi. Jól elvoltunk.
- Különös véletlen, én is szerettem volna felcsapni mágusnak - mondtam annak hallatán, hogy ő is Sheeba felé tart. Szuper! Legalább nem leszek egyedül.
Viszont észrevettem, hogy néhány katona rosszallóan pillant rám, miközben beszéltem a múltamról. Eleinte figyelemre sem méltattam őket, de mind jobban kezdett zavarni a dolog.
- De megyek is aludni - szóltam a hetedik sunyi nézés után Echo-nak. - Jó éjszakát - biccentettem, majd arrébb ügettem. Remek. Ezek a tökfejek nem tudják, milyen erő van egy ifjú párducgriffben. Bárcsak megmutathatnám nekik! Akkor legalább nem néznének rám olyan rossz szemmel. Tudom, hogy tolvajnak gondolnak. Nyilván Echo-t befogadták, mert fiatal és nem képes egyedül eljutni a városig. Rám viszont egyébként semmi szükségük nem lenne, ha tudnák, hogy én el tudok jutni Sheebába, csak akadna némi kényelmetlenségem a vízzel kapcsolatban. Próbáltam nem figyelni a katonákra.
Jaj, de utálom ha utálnak!

Azért annyira eléggé kifárasztott a repülés, hogy öt perc múltán már félig aludtam. A karaván zsinatolásai egyre távolabbinak hatottak. Már nem zavartak, sőt, inkább örültem, hogy elijesztik a skorpiókat és más hasonló lényeket a maguk és az én közelemből. Csak akkor kezdtem ébredezni, mikor valaki a nevemet kiáltotta:
- Shawati, gyere gyorsan! Azt mondták, banditák közelednek - A bandita szóra rögtön felugrottam hanyattfekvő helyzetemből a földes-homokos talajról, és körülnéztem. Echo, ez biztos az ő hangja volt. Első reakcióm, hogy olyan alakokat kerestem, akiknek a szeme se áll jól. A katonák észrevétele után, kicsit megráztam a fejem, hogy jobban felébredjek, és arra néztem, amerre a legtöbben: a Hold már égi útjának végét járta, és megvilágított egy kisebb csapatot. Két puma, egy farkas és egy kisebb termetű sárkány, valószínűleg még nagyon fiatal. Ej, ez nem lenne egyszerű menet.
Ahogy egyre közelebb értek, úgy én is egyre idegesebb lettem. Kapkodva néhány cuccot a hátamra vettem. Nem mondom, két pár szárnnyal ajándékoztak meg, és erre még vagy tíz kilót is rám pakoltak. Szép, mondhatom. Már indult volna a karaván (én még csak próbáltam összeszedni magam, így egy helyben várakoztam), amikor az egyik katona rám mordult, és mintha ösztökélni próbált volna rá, hogy és maradjak itt és küzdjek meg a tolvaj csürhével.
- Hékás, én azt hittem hogy... - kezdtem volna vitázni az őrrel, mire két másik szintén kivált a karavánból, és velem szembe fordult. Elnéztem abba az irányba, amerre a banditák voltak: mintha megzavarodtak volna. Egy karavánbelit kiközösítenek? És van nála áru! Ezt nem hagyhattam.
- Uraim, nem beszélhetnénk ezt meg békésen, Sheebában? - vigyorogtam a három jaguár-őrre. Rossz ötlet volt.
Az egyik fogait villogtatva közeledett felém, a másik kettő pedig a hátam mögé került. Ösztönösen hátráltam, kissé értetlenül. Akkor vagyok néha a legidiótább és leggyávább, mikor éppen felkeltettek. Az egyik, hátam mögött lévő katona lehúzta rólam a cuccot, a másik oldalban visszalökött. Az eddig előttem állónak fejjel előre mentem, és úgy felpofozott, hogy csillagokat látva elterültem a földön.
- Azt hitted, hogy megszerezheted az árut a kis barátaiddal, mi? - sziszegte. ~Üldözési mániás hülye~ gondoltam. Ha valaki felpofoz, azt a legcsúnyább átokkal is képes vagyok sújtani. - Ha a szarvaskölyök nem vesz a védelmébe, meg is kaparintjátok... - Próbáltam feltápászkodni, de egy tarkón legyintés ismét a földre kényszerített. A két másik macska gúnyosan vicsorgott.
- Kantes, te hozd az árut - szólt a "foltos fővezér" a társának. Az a hátára kapta az árut, olyan könnyedén, mint egy tollpihét. - Te meg itt maradsz, nyomorult szárnyas. - Intézte hozzám szavait.
Ezt már nem állhattam. Örökké én sem állok jót magamért. Hirtelen felpattantam (kissé bele is szédültem), és a főnök felé ugrottam. Csőrömmel felhasítottam a szőrét az egyik első lábán, amitől sziszegve elkapta tőlem. Ismét támadtam, karmaimmal szántottam egy részt az arcán. Ordítva visszaugrott, majd felém pattant és elkezdtünk hadakozni, de úgy, hogy porfelhő szállt körülöttünk, mint valami rajzfilmben. Beszedtem egypár ütést, de a foltoska lábát fájlalva ugrott ki a porfelhőből.
Most a másik kettő jött. Az egyik nyakában lógott egy kulacs (a hangok alapján ítélve tele volt), szóval azt támadtam másodszor. Kapott tőlem két pofont és egy oldalba lökést. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Az egyik pofon az arcát, a másik inkább a nyakát célozta, a víztartalék megszerzése érdekében, ami sikerült is.
A harmadikkal már nem nagyon kellett elbánnom, Kantes és a kulacsos elfutottak. Diadaltól büszkén integettem utánuk, de közben éreztem, hogy az egyik szárnyam és bal hátsó lábam zúzódást kapott, az arcomon, lábamon karmolás- és harapásnyomok tűntek fel, oldalamról pedig leszakadt egy kisebb felület a bundámból. Eh, már megint?
A harmadik jaguárhoz fordultam, aki lihegve, vicsorogva meredt rám.
- Nem vagyok gyilkos, menj amíg még lehet - hunyorítottam rá, majd a csőrömbe vettem a bőrszíjat, amin a kulacs lógott, és kissé sántikálva távoztam. Ugyan sajogtak a sebeim, de legalább megtartottam azt a két dolgot, ami ilyenkor számít: a becsületem és az életem. Talán volna még mit tanulnom a profi harcosoktól.
Már fél órája mehettem, amikor a Nap első sugarai megleptek fényükkel. Mentem rendületlenül, a sivatag szélén, ahol a füves puszta egyre kevésbé hasonlít önmagára. Valamerre erre mehetett a karaván is. A nyomaikat nem láttam ugyan, de éreztem, hogy a nyomukban vagyok.
Vajon találkozom-e még valaha Echo-val?

Egy ideje már kissé úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott. A kisebb karmolások kezdtek behegedni rajtam, de az oldalamból kitépett darab, és a zúzódásaim szinte égettek. Egyszer-kétszer elestem, szóval néhány sebem tele volt piszokkal, és emiatt szürkésvörös színt öltött. Hát, egyáltalán nem voltam divatos.
Úgy döntöttem, hogy kétóránként iszom a vízből, mert úgy egy-másfél liter maradhatott még benne. Közben nyomokat kerestem, egy karaván nyomait. Sajnos patanyomokat csak elvétve találtam, és nem is túl sokat, kb. egy-egy vándorra lettek volna elegek. Magam fölött, fenn az égen keselyűket hallottam, ami nem jó jel.
Feltűnt valami érdekes. Egy kisebb csapat lábnyomait találtam meg, arra futottak, amerről jöttem. A táj ismét kezdett valamennyire füvesedni. Megvizsgáltam a nyomokat: nagyon hasonlítottak egy griffére, de az lehetetlen, a környéken én vagyok az egyetlen griff.
És ekkor jutott eszembe, hogy a griffeknek nagyon hasonló lábnyomuk van, mint a sárkányoknak! ~Ez az, jó nyomon vagyok~ nevettem fel, és bármennyire is tűzött a Nap, elkezdtem futni. Fél perc után azonban vissza kellett vennem, mert úgy éreztem, mintha valaki jól megdobta volna a lábamat, ahol a zúzódás van. Meg kissé szúrt a tüdőm is. De csak mentem és mentem...
A levegő remegett a forróságtól, és füves tájak képét vetítette elém. Jó szemem van a délibábhoz, így azt kizárhattam. A távolba meredtem, hunyorogva: mintha egy kis sátor alakja emelkedett volna ki. Közeledtem: egyre több sátor alakját vehettem ki. Boldogan felrikkantottam, és elkezdtem futni felé, bármennyire is zavaróak voltak az egészségügyi tényezők.
A karaván! Jaj, de boldog voltam! Azonban 100 méterrel a csipet-csapat pihenőhelye előtt megtorpantam: az őrök. Hát persze, nem látnak szívesen egy élőhalottat. Főleg, ha úgy tudják, hogy mumifikálódtam valahol a sivatagban, és a keselyűk a húsomból lakmároznak. Alábecsültek, és ez zord mosolyra késztetett.
Egy pár, zöld agancsot pillantottam meg egy fiatal, fehér szarvasbikán. Ez lenne Echo? Jó hogy nincs téli bundája, fogalmam sincs, milyen színű lenne. Mindenesetre szép teljesítmény a színváltás. Hogy észrevegyen, felágaskodtam, látványosan kitártam a szárnyaim és élesen fütyültem neki. Ha elhúzom a csíkot, legalább magammal viszem. Ha már ő sem kötötte az életét a karavánhoz, és ha tudunk beszélgetni, és ha Sheebába tartunk mindketten, az a minimum, hogy elhívom.

Megkönnyebbülten láttam, hogy észrevett. Kicsit mintha összekapott volna az őrökkel, azokkal a pipogyákkal, akik... eh, nem hergelem magam tovább. Inkább négy lábra ereszkedve szisszentem egyet, de tartottam magam. És be is igazolódott: tényleg színt vált a bundája naponta. Vajon milyen színű egy olyan helyen, ahol nincs is nappal?
- Szia Echo - biccentettem. - Hát, néhány sebtől eltekintve egészen megvagyok. Attól függ, mihez képest - unottan elbámultam a sátorok felé. Legszívesebben jó hangosan elkívántam volna az őröket melegebb éghajlatokra.
- Hát, elindulhatunk Sheeba felé - válaszoltam a kérdésre. - Szerintem ajánlatosabb lenne a sivatagon keresztül menni... lehet hogy tele van szörnyekkel, és nem éljük túl - de lehet, hogy nem. - Egy félmosollyal eltekintettem a homokdűnék felé. Hát... nagyobb az esélye, hogy megharap, megmérgez vagy szétszaggat valami, minthogy épen átérünk... nem érdemes kockáztatni, legalábbis addig nem, amíg nem tudok repülni.
- Vagy a sivatag szélén kerülhetünk a városig; vagy akármerre másfele is mehetünk, nekem teljesen mindegy, csak valahol kéne egy gyógyító. Ugyanis szívesen vinnélek, ha lenne két ép szárnyam és valami amivel fel tudlak emelni anélkül, hogy leejtenélek vagy hasonlók - vigyorogtam a szarvasra, és vártam a választ. Echo láttán eszembe jutott Skyras. Vajon hol lehet?
Nem hiszem, hogy a karaván közelében szívesen látnának minket még egyszer, úgyhogy a sivatagon keresztüli utat tartottam a legegyszerűbbnek. Bár nem akartam új útitársam befolyásolni, és nagyon valószínű, hogy otthagyjuk a fogunkat, de ha el akarunk jutni Sheebába, nincs sok lehetőség.

-Hát...hmm...először is mindenképpen keressünk valakit, aki meggyógyít. Sheeba most ráér. De vezess Te, mivel én egyáltalán nem ismerem a környéket - hallottam Echo válaszát.
Köszi szépen, én sem vagyok jártas a járásban errefelé, csak találomra nem indulok neki a sivatagnak. Előbb talán kéne egy térkép. Meg némi ismeret a környékről.
- Tudod mit? - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Innét nincs túl messze a szavanna, úgy hallottam, ott jó mágusok vannak, hátha van köztük gyógyító is. Ha nincs, az sem baj, elindulhatunk Volmába is, az oroszlánok városába. Ott már biztosan van ellátás, és legfőképpen élelem - elmosolyodtam. Az élelem szót olyan jó volt kimondani, csak kár, hogy csak víz volt nálam. Eh, nem probléma, biztosan vannak kisebb oázisok a szavannán. Ha egyáltalán arra megyünk, és ha Echo-nak nincs jobb javaslata.

A károgás kissé felkeltette az érdeklődésem. Felnéztem: egy varjú. Hmm, fura. Visszaemlékeztem arra, amit Skyras mondott: ezek az állatok néha veszélyt próbálnak jelezni. A mitológiákban veszélyes személyek fölött köröznek. Eh, nem mondom, megijesztett. Nem szoktam magamra venni a dolgokat.
- Kopj le, madár - szóltam oda neki. Ekkor az leszállt, és ránézett a fiatal szarvasra. Rövid és eseménytelen szóváltás zajlott le köztük. Nem egy beszédes jószág ez a fekete, az biztos.
- Bocs a kellemetlenségért, Shaw. Ez a varjú vezetett ide, a sivatagba. Nem tudom mit akar már megint... Mindenesetre, szerintem jobb lesz, ha elindulunk Volmába. Főképp mert már majd kilyukad a gyomrom...és Neked is gyógyítóra van szükséged. - Szó mi szó, igaza volt, megint kezdett szúrni a tüdőm. Lehet hogy csak az idegességtől, amit kiváltott belőlem a madár, annak alapján, amit hallottam Skyras-tól.
- Rendben, hajrá - indultam neki a füves pusztának. Azért megtartottam azt a bizonyos 20 métert köztem és a karaván között.
Aztán valahogy megtorpantam. Rossz előérzetem támadt, hallottam magam fölött a varjút. Felvetettem magamban azokat a bizonyos kérdéseket, miközben ismét elindultam.
~Lehet, hogy a varjú rosszat akar? De miért? Valaki követ? Vajon a varjak látják a Jövőt?~

//folyt. Szavanna//